leave me alone

Az ajtófélfának dőlve figyelem a kertet, miközben a poharamban lötykölöm azt a kis whiskyt, amit az imént töltöttem magamnak. Az idős kertész, halálos nyugalommal metszi a bokrok tetejét, mintha nem is vámpíroknak és egyéb természetfeletti lényeknek dolgozna. Elképesztő mire képes egy kis igézés. Képes vagy elhitetni az egyszerű emberekkel, hogy ők csak mókusok és jobb lesz, ha jobban szedik a lábukat, abban a kis kerékben.
Egy szempillantás alatt termek mellette és mintha csak egy vékony faág lenne, úgy töröm ketté a gerincét, miközben a fogaimat a nyaki ütőerébe mélyesztem. Élvezem, ahogy a vére lecsorog a torkomon. Egy másodperc töredékébe telik, míg vissza nem térek, kiindulási helyemre, az ajtófélfához. Előveszek egy papír zsebkendőt és megtörlöm a számat. Ha valaki észreveszi és megkérdezi, majd azt mondom, hogy Kol volt. Egyedül Rebekah nem hinné el, de az meg kit zavar?
- Ejnye. Most akkor kereshet Klaus másik kertészt – az ismerős hangra egy vigyorral az arcomon megfordulok és szembe találom magam Kollal. Nocsak, az emlegetett.
- Nem hiszem, hogy olyan sok erőfeszítésébe kerülne – vonom meg a vállam, még mindig vigyorogva és felveszem a kis szekrényről a whiskys poharamat, hogy igyak belőle.
- Három napja nem léptél ki ebből a házból. Szerintem szükséged van egy kis friss levegőre, és ezt, mint egy idős, öreg vámpír tanácsolom. Fogadd meg! – a következő pillanatban, már nincs a kezemben a poharam. Eltűnt, Kollal együtt. Felsóhajtok. Azt hiszem, igaza van. Ki kellene mozdulnom.

Az erdőn halotti csend ül. Mintha tudnák, hogy egy szörnyeteg sétálgat a fák között, egy rettenetes bestia, aki válogatás nélkül harapná ketté az útjába kerülők torkát. Ez azért egy picit szomorú. Hogy ennyire elidegenednek tőlem az állatok. Pedig mennyire szerettem őket, míg ember voltam. Egyszer, még egy őzet is sikerült megsimogatnom, mielőtt az az idétlen Paul elijesztette volna.
A tengerpart felé tartok. Tudtommal kevesen tartják magukat annyira merésznek, hogy erre a partszakaszra jöjjenek ki fürödni, vagy valami más baromságot csinálni. A farkasos rémtörténet. Röhögnöm kell.
Reccs. Kettétörik egy vastag faág a lábam alatt, ahogy rátaposok. Ilyen könnyedén vetek véget egy ember életének is. Csak egy, reccs. Az emberek élete, nem más, mint egy régi és szar favicc. Egy madár röppen fel az égbe, valahol nem messze, egy ágról. Biztos elijesztettem.

Már hallom a tenger morajlását. Ahogy a nagy tömeg víz nekicsapódik egy sziklának. Érzem a sós levegő illatát. És még valamit… szívdobogást. A parton egy ember szíve ver gyorsan, majd egyre jobban lassul le, a normális ütemre. Vajon ki lehet az? Egy eltévedt részeg koma, egy magányra vágyó lány? Mindenesetre, ha azt tervezte, hogy egyedül tölti a napját, akkor rosszul gondolta. Nekem van szükségem erre a friss levegőre és a tengerre, meg arra, hogy ne zavarjon be egyetlen egy két lábon járó vérbank sem.

Kerülök egy kicsit, hogy jó pár méterrel arrébb érjek ki az erdőből, a partra. Ahogy közeledek a víz felé, úgy szabadulok meg a ruháimtól, egészen addig, míg fehérneműben nem leszek és belevetem magam a hullámokba. Közelebb úszok a fiúhoz, aki láthatóan nagyon jól el van azzal, hogy a homokot markolássza.

- Nézzenek oda, kit látnak szemeim – kiáltom neki, miközben felegyenesedek a vízben, ami körülbelül a hasam közepéig ér. Lelkesen integetek neki, egy letörölhetetlen mosollyal az arcomon. Hm, érdekes napnak nézünk elébe.

Miközben az erdőben sétálok, megpróbálom átértékelni az életemet. Unalmasabb perceimben, mindig ilyeneken gondolkozok, de aztán csak arra jutok, hogy jó nekem ez így. Lassanként kezdem úgy érezni, hogy az előző életem emlékei, egymás után foszlanak semmivé és majd egyszer nem marad semmi más, csak a farkas-hibrid életem. Ami, ha úgy nézzük egész szomorú. Pedig teljesen boldog életem volt, amíg ember voltam. Szerettem a szüleimet, ugyan nem voltunk kő gazdagok, de nagyrészt mindig meg volt mindenünk. És a kirándulások… igen, imádtunk túrázni a hegyekben, erdőkben. Mielőtt lezuhantam volna arról a szikláról, azt terveztük, hogy egy sivatagi túrát is beiktatunk, hiszen az olyan különleges és semmihez sem hasonlítható. Testvérem nem volt. Leszámítva Apollót, a hatalmas német dogot, aki sokszor töltötte be a dadám szerepét. Barátom rengeteg volt. Vagyis, én azoknak tartottam őket, de mint kiderült, mindannyian béna kis lúzerek voltak, akik betojtak, amikor látták, hogy ott lent, valószínűleg haldoklom. A kérdés, pedig teljesen jogos, hogy miért nem kerestem meg a családomat vagy bárki mást, a régi Daliah Hampton életéből. Az igazság pedig az, hogy csak mostanra vettem rá magam, hogy elfogadjam a tényt, hogy ők már nagyon fogják szerves részét képezni az életemnek. De azt hiszem, a szüleim már idősemberek, talán lett egy kistestvérem vagy valamilyen állattal kárpótolták a hiányom. Ki tudja. Az, mondjuk elég hízelgő lenne, ha apa alkoholistává vált volna és anya pedig még mindig elsírná magát, amikor a nevemet említik. De tökéletesen tudom, hogy ez teljességgel lehetetlen. Mindketten nagyon erős emberek, tőlük örökölhettem én is ezt a tulajdonságot. Csak semmi érzelgés, mert aztán a végén, még ellened fordítják az érzelmeid. Ezt egy életre megtanultam.

A víz kimondottan kellemes. Sokkal hidegebbre számítottam, de ahogy a langyos hullámok a lábamat csapdossák, még inkább beljebb merészkedek. Arra viszont nem számítottam, hogy társaságom is lesz. Méghozzá nem is akárki, hanem a kedvenc boszorkányom, akinek ugyan, még a nevét sem tudom, csak azt, hogy mennyire antiszociális és könnyen felhúzható. És ez engem roppantul szórakoztat. Mondjuk a kis gyújtogatós megmozdulása nem nyerte el annyira a tetszésemet, de egye fene.
- Milyen érdekes. Én azért jöttem el otthonról, hogy szebbé tegyem a napomat et voilá. Sikerült is – már nem érint meg annyira, amikor azok az emberek, akik tudják, hogy mi vagyok, nem éppen a legbarátságosabb hangnemet ütik meg, ha velem beszélnek. Ha évekkel korábban találkozunk, akkor talán még rosszul is esett volna, most viszont teljes mértékben hidegen hagy.
Nem úgy, mint az a tény, hogy mennyivel jobban áll neki az, ha nincsen rajta olyan sok ruha. Gyorsan végig pillantok rajta és megpróbálom elraktározni a látványt, hogy ha netán arra adnám a fejem, hogy kettétöröm a gerincét, akkor eszembe jusson, hogy nem egy átlagos testtől szabadítom meg a világot és talán kár lenne érte.
- Nem akarok semmit – rázom meg a fejem teljesen ártatlan arckifejezéssel – és nem is követlek. Hidd el, van jobb dolgom, egy magatartási problémákkal küzdő, tinédzser boszorkány fiú követésénél.
A hajamat az egyik oldalról, unottan átpakolom a másikra, miközben még mindig azt a gondoskodó mosolyomat küldöm felé. Remekül szórakozom, de tényleg. A következő kérdésén egy picit elgondolkozok.
- Őszintén szólva, nem szoktam ilyeneken gondolkozni. Csak akkor ölök, ha éhes vagyok, tudod ez egy létfenntartási dolog. Te is képes lennél megölni a barátaidat, ha már hetek óta éheznél. Ez etológia. Mindenkiben ott van az állat – lépek egy kicsit előrébb és megbököm a mellkasán, a szíve felett.
- Viszont egy valamit nem értek. Miért kell neked ennyire ellenségesnek lenni, amikor nem is ismersz. Még csak a nevemet sem tudod. Semmit sem ártottam neked. Várnék, valami épkézláb magyarázatot – összefonom a karjaimat a mellem előtt és várakozva pillantok rá. Nem fűzök sok reményt ahhoz, hogy komolyan veszi a kérdésem.