trust me and take my hand when the lights go out you will understand

 

Az egész még mindig hihetetlennek tűnt, de könnyű volt megszokni a gondolatot, úgyhogy csak mosolyogtam, mikor rá gondoltam. A zene áthatotta a házat, mikor beléptem, ami azt jelentette, hogy Beks itthon van. Most nem igazán foglalkoztam vele, rögtön a fürdőszobába mentem, majd ledobáltam a cuccaimat és beálltam a zuhany alá. Fél óra volt, hogy odaérjek Caroline-ért, biztos voltam benne, hogy ez az este tökéletes lesz, mégis ideges voltam egy kicsit... Ideges? Halkan felnevettem a zuhany alatt, majd elzártam a csapot és kiléptem, hogy magamra tekerjek egy törülközőt. Mikor randevúztam utoljára? Rossz kérdés. Mikor érdekelt valóban egy nő? Ezer év hosszú idő. Elmosolyodtam a gondolatra, mert ez az egész arra az időszakra emlékeztetett, mikor még ember voltam. Caroline mellett nem is nehéz visszakapni valamit az emberségemből.

Mire felöltöztem a zene elhallgatott és hallottam, mikor csukódik az ajtó - Rebekah távozási stílusát sosem lehetett eltéveszteni. Nem sokkal utána én is elhagytam a házat. Bedobtam két pulóvert a kocsiba a csokor mellé, ha esetleg tovább maradnánk, mint terveztem. Egyre jobban érdekelt, hogy Caroline mit gondolhat, hová viszem. Ahogy az is, hogy mit fog végül szólni hozzá, de volt egy olyan érzésem, hogy tetszeni fog neki. Végül beindítottam a kocsit és a lakásához hajtottam. A rózsákkal a kezemben sétáltam végig a kerten, aztán bekopogtam az ajtón és vártam. Szentimentális, már az is vagyok?

 

Úgy éreztem magam ott állva, mint egy tinédzser az első randiján. Hihetetlen volt, hogy mit ki nem hozott belőlem, csak nevetni tudtam magamon, de valahol jó érzés volt. Aztán mikor meghallottam Caroline csillingelő hangját bentről, minden kétely és idegesség kiszállt belőlem. Biztos voltam benne, hogy nincs miért aggódnom, csak élvezni akartam az egészet. Akár a világ végére is elvittem volna és bíztam benne, hogy el is jönne velem. Végül néhány másodperc múlva kinyitotta az ajtót és én széléesen elmosolyodtam. Egy fehér ruhát viselt, ami – mint minden – gyönyörűen állt rajta, ráadásul tökéletes volt a tengerparthoz is. Elképzeltem, ahogyan a lemenő nap sugarai végigszántnanak a bőrén, a lágy szellő pedig meglebegteti a ruhát. Csodálatos volt, bármikor újra belé tudtam volna szeretni.

Csak elvigyorodotam, mert látszott, hogy zavarba hozom. Elképesztően édes volt így, annyira, hogy nevetnem kellett, de csak lágyan. Talán ő is izgult, de mikor már hozzám lépett tudtam, hogy megnyugodott. Én is felé léptem egy felet, majd a szabad kezemmel gyengén átkaroltam a derekát és rövid csókot leheltem az ajkaira. Ezután bólintottam egyet és közben visszahátráltam egy lépést.

- Mehetünk. – egy lépést hátráltam és felé nyújtottam a csokrot. Megvártam, amíg lerakja valahova, aztán kinyújtottam a kezem, hogy belém karolhasson. – Miss Forbes. – vigyorodtam el, míg vártam, hogy elfogadja.

 

Ahogy kijött és belémkarolt már fordultam is a kocsi felé. Közben még végigpillantottam rajta és elmosolyodtam, mikor egy pillanatra találkozott a tekintetünk. Nemlegesen megráztam a fejem, mikor arra kért, mondjam el, hová megyünk. Természetesen meg sem fordult a fejemben, hogy megteszem. Minden fáradozást és titkolózást megért nekem, hogy láthatom majd az arcát, amikor megpillantja a lovakat.

- Teljesen elrontaná a meglepetést, ha most elmondanám, kedvesem. – sétálni kezdtem vele a kocsi felé, miközben beszéltem. – Légy türelmes. – a hangom derűs volt. Vetettem rá egy titokzatos pillantást, ami szinte egy kihívás tűnhetett és azt üzente ’várd ki a végét, drágám, imádni fogod!’. Valóban ebben bíztam. Furcsa lehet, de pontosan emlékeztem a bál estélyére, pedig már bő egy éve történt. Mikor odamentem hozzá, a lovakat figyelte, innen jött az ötlet. Szinte adta magát.

- Nem, a szavamat adom. - mosolyogtam rá és, mikor odaértünk a kocsihoz elengedtem a kezét és kinyitottam neki az ajtót. Mikor aztán beszállt a másik oldalra sétáltam és beültem mellé, hogy beindítsam a kocsit. Még mielőtt elindultunk volna halkra állítottam a rádiót, majd egy pillanatra rá emeltem a tekintetem.

- Más elképzelés? A démonokon kívül? - önelégült vigyorra húztam a számat és közben vezetni kezdtem. A főút felé tartottam, hogy az országúton haladjunk alig három mérföldet egy kisebb öbölig, ahol a lovak vártak.

 

A kérdésére már nem is válaszolok, mert azt hiszem, mind ketten tudjuk a választ. Az, hogy meglephetem, furcsa, jó érzéssel tölt el. Talán azért, mert a törődés jele és eddig, ha törődtem valakivel, akkor azok csak a testvéreim voltak, közülök is legfőképp Rebekah. De Caroline... Ő teljesen más. Alig élt még, hozzám képest legalábbis rendkívül keveset. Még nem látta a világot, nem tapasztalta meg, hogy milyen, hogy milyenek az emberek benne. Naiv. Néha egészen fantasztikus és lenyűgöző ez a tulajdonsága, ahogyan az optimizmusa is. Olyan édes, és mégis olyannyira sok dolgot vesztett már, annyi mindene keresztül ment, hogy ez a kettőség teszi igazán különlegessé és gyönyörűvé. Kihozta belőlem azt, amit másnak nem sikerült. Törődni akartam vele, vigyázni rá, szeretni és, mert engedte, meg is tettem.

Mikor a tájat kezdte pásztázni, néhányszor az útról lopva rápillantottam – talán észrevette, talán nem, igazán nem is volt jelentősége. Lélekzetelállító volt, mind mindig és tökéletesen magam elé tudtam képzelni a képet, amint együtt lovagolunk. Meg akartam neki mutatni a világot, megmutatni mindent, és ezzel a kis darabbal kezdeni tökéletesnek tűnt most, hogy itt ült karnyújtásnyira mellettem és várta a csattanót. Végül a pillantásom az útra szegeztem és megengedtem az auótnak egy kissé nagyobb sebességet, hiszen már közel volt a naplemente és azt semmiképp sem akartam elszalasztani. Hiszen főleg ezért hoztam ide. Csak néhány hete találtam rá erre az öbölre, de rögtön megfogott a természetes szépsége. Vászonra termett kép volt és le is festettem már, de szívesen megtettem volna még egyszer, ha Caroline is rajta van a képen.

Lágyan felnevettem, mikor találgatni kezdtet, de aztán valahogy ez a dolog annyiban is maradt. Csak nemlegesen megráztam a fejem, aztán immár közeledve az öbölhöz lelassítottam a kocsit és megálltam az út szélén, alig pár méterre a kis ösvénytől, ami a parthoz vezettett le. Nem szerettem vele a gyilkolásról beszélni, nem szerettem, ha szóba került köztünk, bár néha elkerülhetetlen volt. Most viszont gyorsan el tudtam hessegetni a gondolatot és elégedett arckifejezéssel nyugtáztam, hogyha még a tenger láttán sejt is valamit, biztosan nem találhatja ki, hogy miről volt szó. Tudtam, hogy a lovak lent vártak a parton, de a hely épp elég eldugott volt ahhoz, hogy innen még egyikünk se láthassa őket. Szótlanul kiszálltam a kocsiból, majd már ott is termettem az ő ajtajánál, hogy kinyissam neki. Felé nyújtottam a kezem, hogy kisegítsem.

- Ígérem, már csak néhány perc, és megtudod. - szinte suttogtam, mikor a kezét megfogva egy lépést közeledtem hozzá, és apró, gyors csókot nyomtam a szájára. Ezután bezártam az autót és elindultam vele az oldalamon az ösvény felé. - Biztos vagyok benne, hogy tetszeni fog. - vigyorodtam el, mikor ránéztem séta közben.

 

Egyre jobban vártam, hogy odaérjünk, mert kíváncsi voltam, hogy Caroline mit fog szólni s kis meglepetésemhez. Ember koromban még teljesen más célt szolgáltak a lovak. Mindannyiunkat megtanítottak lovagolni már egészen kiskorunkban, hogy segíteni tudjunk, amiben csak kellett, hiszen akkor még a ló volt az egyetlen, ami megkönnyítette a szállítást. Emlékszem, Rebekah és én élveztük a legjobban a lovaglást. Sokszor kiszöktünk naplementekor a lovainkkal egy közeli rétre még Angliában, hogy vágtázzunk. Imádtuk. Ügettünk, aztán versenyeztünk az erdő széléig, majd vissza. Szívesen vittem volna Carolinet arra a rétre, de azt sem tudom, megvan-e még. Valószínűleg az évszázadok során már építettek rá valamit vagy felhasználták. Sok gyönyörű hely semmisült meg az iparosodásban, néhányukra már csak a festményeim nyomán emlékszek, de persze azokból sincs meg mind. Ha minden képemet megtartanám, amit rajzoltam vagy festettem az évszázadok során, már raktárt kéne bérelnem nekik. De, ha Caroline engedi, hogy lefessem ebben az öbölben, azt örökre megtartom.

Halkan felnevettem, mikor rámutatott a program egyediségére. Nem tudom, hogy mennyire lesz egyedi, attól függ, hogy ő hogyan látja. Azt sem tudom, hogy lovagolt-e már életében valaha. Igazából abban bízom, hogy ez lesz az első alkalom, mert nagyon szívesen megtanítanám neki az alapokat, de igazából mindegy. Csak annyit akarok, hogy élvezze a dolgot. Végül rámosolyogtam, mikor az ujjaink egymásba fonódtak és elidnultam vele az ösvényen. Nem kellett sokat sétálnunk, már fel is tűnt az öbölben csillogó tenger és nemsokára már a part is. A Nap még éppenhogy nem kezdte meg az ereszkedést, úgyhogy pont tökéletes időpontban sikerült ideérnünk. Erre ismét elmosolyodtam, majd körbenéztem és egy nagyobb szikla mögött észre is vettem a két lovat a gazdájukkal.

- Nos, hogy tetszenek? – hajoltam hozzá közelebb egy mosollyal az arcomon és súgtam a fülébe a kérdést. Egy apró csókot nyomtam a nyakára, majd vártam a hatást.