livin' on the edge

Ha az embert majdhogynem ezer éven keresztül üldözték, az megtanítja egyre, s másra. Például arra, hogy mindig legyen résen, mindig figyeljen a környezetére, kiszúrja még a legapróbb változást is, és főleg arra, hogy észrevegye, hogyha netalántán valaki lenne olyan bolond, hogy nála sokkalta erőtlenebb, emberi formájában meri követni őt. Katerinának mindig is voltak kémei, akiket manipulál vagy így, vagy úgy. Szereti tudni, merre járnak, mit csinálnak, mit gondolnak azok az egyedek, akik őt érdeklik többféle okból; félelemből, szerelemből, ha ez lehetséges - igazából ez a tulajdonság közös bennük. Az árnyalatnyi különbség talán csak az, hogy én nem fektetek olyan nagy hangsúlyt a finomkodásra, mint ő, ami az évek során, kapcsolatunk folyamán megmutatkozott már. Hiszen még csak tüdejébe sem áramlott az első lélegzet vámpírként, én már lemészároltam a családját... Rosszul esett ám, amiért rám szabott még legalább ötszáz, várakozással teli évet, amíg lehetőséget kaptam rá, hogy beteljesítsem önmagam. Ezen a ponton pedig felmerül az igen jogos kérdés, miért nem sikerült hát még fél évezred alatt sem megtalálnom őt és kitépni a szívét abból a minden ízében puha mellkasából, mikor az igazi bosszú ezt diktálta volna. A válasz roppant összetett. Egyfelől a saját- és családom életének megóvása Mikaeltől létfontosságú volt, másrészről nem szántam Katerinának egyszerű halált, harmad részről pedig... A Petrováknak – szívfájdalom – tökéletes érzékük van az életben maradáshoz. Apropó Mikael! Nem láttam Katherine Pierce azóta az este óta, amióta rám szabadította az apámat. Nem esett jól, hogy csak így eltűnt megint, ami azt illeti, meg akartam neki köszönni. Ha ő és a Salvatore testvérek nem piszkítanak bele a dolgokba, ami úgy látszik, a legbetanultabb szokásaik közé tartozik, még talán évekig hadakozhattam volna Mikaellel, mire sikerül karót döfnöm a szívébe.

Találkozni akartam Katerinával, már csak a hecc kedvéért is, így szerveztem nekünk egy randit. Úgy döntöttem, hogy egyszer játszom az ő módján... Kíváncsiságból, főként. Tehát megigéztem a fiatal vámpírt, akit a figyelésemre küldött, hogy olyan információkkal lássa el, amik nagy valószínűséggel felkeltik az érdeklődését, és voilá. Távolról figyeltem, amint besétál a plázába és igazán az sem zavart, ha ezt esetleg észrevette. Mikor aztán eltűnt az épületben, utána mentem. Félreértés ne essék, nem akartam pont egy ilyen helyen vérfürdőt rendezni, sőt. Nem is tudom, valahogy, különbség van a bosszúszomj között akkor, ha az ember csalódott ősvámpír vagy elégedett hibrid. Katerine fél évezredet meneküléssel töltött és nincs lény a földön, aki nálam jobban tudná, hogy milyen az. Nekem jelenleg van sokkal jobb dolgom annál, hogy üldözzem és abban reménykedem, hogy ez örökre így is marad. Viszont van már más, aki bosszút akar állni rajta és a hibrid természetes kíváncsiságának partjait mossa, hogy tudni akarja, Katherine tisztában van-e ezzel.

Vártam egy kicsit, miután láttam, hogy bemegy a moziba, aztán utána mentem. A mellette lévő székben termettem és a vászonra néztem, mire halkan felnevettem.

- Az ízlésed megfakult ötszáz év alatt, Katerina? – kérdeztem, aztán rá sem nézve vettem egy marékkal a popcornjából. Nézzük csak, mi lett belőlünk.

Három hasonmást ismertem eddigi életem során, de sosem tudnám összekeverni őket. Mindegyik határozottan más és, bár Katerina egyik kedvenc időtöltése, hogy a Salvatore testvérek megtévesztéseképp Elena bőrébe bújik, én jobban kiismertem már annál, minthogy ennek bedőljek. Megpróbált átverni engem Mikael visszatérését követően is, de nem sikerült. Nem hiába, fél évezreden keresztül üldöztem őt, minden egyes rezdülését láttam már, így, ha újat akar mutatni, igencsak meg kell erőltetnie magát. Persze, épp ez benne a figyelemre méltó és minden bizonnyal bosszantó. Neki sikerül, mindig megtalálja a módját. Katerina egyik legnagyobb előnye nálánál sokkalta erősebb vámpírokkal szemben, hogy nem földhoz ragadt. Változik és változtat, könnyedén felrúgja még a kőbe vésett szabályokat is, ezért is van az, hogy általában az ellenfelei előtt jár, néha nem is egy lépéssel. De bennem jó játszótársra talált. Sokszor tört már borsot az orrom alá, ezt be kell vallani, de pont ezért, én már nem becsülöm alá őt, ez pedig erőssé tesz. Még erősebbé, mint amilyen vagyok. Neki pedig van oka rettegni tőlem és lehet akármilyen jó a leplezésében, a félelem utat tör magának. Egy pillanatra szemem sarkából láttam megcsillanni az arcán a megrökönyödést és ez megmosolyogtatott. Hiába, vannak dolgok, amik nem változnak. Talán most nem az az elsődleges célom, hogy megöljem Katherinet, noha rászolgált már. Nem. Most a kíváncsiságom sokkal jobban hajtott, mint a bosszúvágy. Most nem rajtam volt a sor, hogy harcoljak vele... Ráadásul az én elégtételem sokkal hosszabb lesz, aminek végén a halálért fog könyörögni – ebben jó vagyok. Ez már a meghiúsított hibrid ceremónia napján tökéletesen megmutatkozott. Megöltem az egész családját, élvezettel ontottam vérüket bosszúm kezdeteként még mielőtt pislogott volna. Katerina mindig is tudta, hogyan bántson valakit, hogyan kínozzon egy embert az érzéseire hatva, a szeretteit felhasználva. Hiszen a saját bőrén tanulta meg és én voltam, aki megtanította.

A vásznon épphogy megjelent Robert Pattinson, tisztán hallottam, ahogy a hátunk mögött ülő tinilányok felsóhajtanak. Ha tudnának a vámpírok létezéséről, sikoltozva keresnének maguknak menedéket, egy, ha lenne közülük, aki elő merne bújni. Valószínűleg ő halna meg a legkésőbb. Katherine-nek igaza van. A világ fejlődésével együtt romlik is és ezt csak mi látjuk, mert átéljük a történelmet, a háborúkat, a vérengzést. Az emberek nem tudják, hogy mi az a vámpír. Nem tudják, hogy mi az a félelem. Van egy közös pont bennem és Katerinában: mi mindketten tudjuk.

- Örülök, hogy az új vámpírod mindent átadott, amit üzentem. Kevin? Elfelejtettem a nevét... – mosolyodtam el és egyenesen ránéztam felé fordulva a székben. – Menjünk innen. Kint több az ember, nem kell annyira félned, hogy kitépem a szíved. – a mosolyom féloldalas lett, miközben közelebb hajolva hozzá odasúgtam a szavakat. Végül vettem még egy kicsit a popcornból és a számba dobtam őket, azután pedig felálltam mit sem törődve a mögöttem ülők felmordulásával. Megvártam, amíg Katerina is ugyanígy tesz, hogy kisétálhassunk erről a borzalomról.

Katerina ebben az esetben alul múlta önmagát. A mi kis... Nevezzük talán játéknak. Szóval, a mi kis játszmánk sokkal magasabb szintekre fejlődött már az évszázadok során, minthogy ilyen könnyen egymás csapdáiba sétáljunk, bár távol álljon tőlem, hogy most épp csapdát állítottam volna. Nem. Mindketten pontosan tudjuk, hogyha ez egy csapda lett volna és ő ilyen óvatlanul beleesik, akkor már régen egy igen hosszú kínzás közepén tartanánk. Hiszen a gyors halál tőlem egy kegy lett volna, és magában túl kevés az ő bűnei mértékéhez viszonyítva. Ketherine bűnlajstroma ugyanis hosszú, nagyon hosszú, és még így sem vagyok biztos benne, hogy minden ellenem intézett gyilkossági kísérlete ellen tudok. Helyzetünkben mindegy is. Ez az általam megrendezett találkozó inkább hasonlítható egy felebaráti meghíváshoz és, mivel tudtam, az invitálást úgysem fogadná el... Muszáj volt kissé árnyaltabb eszközökhöz folyamodnom. Mindketten ismerjük már egymást, pontosan tudjuk, hogyan lehet a másikat lépre csalni. Katerina megszállottja annak, hogy mindenről azonnal értesülni akar, így előre tervezhet, ez az ő tökéletes taktikája. Így elé dobtam néhány igen figyelemfelkeltő hírmorzsát és vártam, hogy egészen Chance Harborig csipegesse őket. Keith tökéletes hírvivőm volt. Újszülött vámpír, alig lehetett pár hónapos és ezért még óvatlan is, és egy ilyen könnyen befolyásolható egyedet – hiszen Katerina is inden bizonnyal azért választotta pont őt, mert könnyen gyakorolhatott rá hatást – igazán könnyű volt meggyőzni arról, hogy semmi szükség arra, hogy igya azt az olyan sok kellemetlenséget okozó verbénát.

Alig kezdődött el ez a borzalmas film, elegem is lett belőle. Egyébként sem egy mozi kellős közeépn akartam vele beszélni, ahol a társaság több, mint fele ingert ébresztett bennem a gyilkolásra. Nem értettem ezt az új vámpír kultuszt. Nem is magával azzal volt bajom, hogy a fajunkat ismét felkapták, sőt, lassan divatcikket csináltak belőle, hanem azzal, hogy teljesen lealacsonyították a vámpírt, mint olyant. Hova tűnt Bram Stoker, Anne Rice? Ők még tudták, hogy mi az a vámpír... Még arról is keringtek pletykák fennsőbb körökben, hogy az utóbbi maga is a fajt ékesítette, bár sosem ismertem a hölgyet személyesen. Az biztos, hogy a hagyatékának minden szava többet ér ennél az egész Twilight őrületnél.

Néhányan felmordultak, amíg Katerinaval a nyomomban elhagytuk a mozi termét és én eljátszottam a gondolattal, milyen lenne, ha vámpír helyett még jobbat, egy hibridet mutatnék meg nekik, de végül csak halkan nevettem egyet magamban. Többet ártana a dolog, mint használna és amúgysem azért jöttem ide, hogy halandókkal játszadozzak. Katherine kérdése után rápillantottam és elmosolyodtam. Érdekes, nem hittem volna, hogy a magánéletem az első, ami érdekelni fogja és nem a démonok.

- Minden igaz volt, amit Keith átadott neked. Szerettem volna, hogy tájékozott légy, mielőtt ide jössz. – a mozi folyosójának végén balra böktem a fejemmel jelezve, hogy arra menjen, majd ismét mellé léptem a fényesebb előtérben. - Helyesbítve, biztos akartam benne lenni, hogy ide jössz. – önelégült vigyort villantottam rá, majd aprót sóhajtottam az egyik emeleti kávézó felé tartva. - Beszélnünk kell valamiről, kedvesem.

- Nem volt könnyű elérni, de igen. – feleltem neki halvány mosollyal és nem is állt szándékomban erről többet mondani. Semmi köze sem volt Carolinehoz és szerettem volna, ha ez így is marad. Azt pedig meint csak nem akartam az orrára kötni, hogy akár az életem is áldoznám érte. Szerettem őt, de biztos voltam abban is, hogy Katerina ezt sosem hinné el. Ő nme ismeri azt az oldalamat és nem is fogja. Már az is csak a felhőtlen jókedvem bizonyítandó, hogy választ adtam a kérdésére. Hiszen egyáltalán azt sem értettem, hogy miért érdekli pont a magánéletem ennyire, de nem is igazán érdekelt. Katherine mindig is az a fajta nő volt, aki szerette minden apró dologba beleütni a pimasz kis orrát és talán ezért kedveltem jobban, amíg ember volt. Katerina még nem volt ilyen, mintha két teljesen más nőt ismertem volna ugyanabban a testben. Katerina naiv volt és esendő, amire szeretem sokszor emlékeztetni a vámpírrá vált megfelelőjét, mikor az eredeti nevén szólítom.

Szabad asztalok után kezdtem pásztázni a terepet, ikor a kávézó elé értünk és meglepetésemre, egészen sok hely volt, amit elfoglalhattunk. Bár, ha azt nézem, hogy a plázában ilyen időtájt kávézgató tinédzserek 90 százaléka az „év filmjén” ült éppen a moziban, akkor koránt sem volt meglepő a pláza látogatóinak megcsappanása. Be kell valljam, először a legeldugodtabb szabad asztalra gondoltam, már csak a vicc kedvéért is, de végül mégis inkább egy korláthoz közeli asztalnál döntöttem, amit tökéletesen megvilágított a pláza üvegteteje és nagyszerű kilátás nyílt a földszinti szökőkútra. Persze a napfény még akkor is jól jöhetett, ha Katerina... Hogy is mondjam? Nem pont úgy viselkedik, mint, ahogyan én azt elképzeltem.

Az asztalhoz sétáltam, majd kihúztam neki a széket. Megvártam, míg leül és csak azután foglaltam helyet én is. A pult felé néztem és már láttam is, hogy az egyik felszolgáló már indul is felénk az itallapokkal. Mikor odaért köszönt és én lágyan megfogtam a lány csuklóját ezzel megállítva, még mielőtt a lapokat az asztalra tehette volna.

- Erre nem lesz szükség. Pezsgőt kérünk. A legjobbat. – mosolyogtam rá, majd Katherinere pillantottam és hátradőltem a székben. Kényelmesen elhelyezkedtem a pincérlány pedig már el is ment, hogy kihozza a rendelésünket. A mosolyom szélesedett, míg egy pillanatig a szökőkút által fellövelt vízcsóvát figyeltem, végül pedig Katerina szemeibe néztem. Egy másodpercig kerstem a szemeiben a kíváncsiság szikráit. Minél jobban szerettem volna most a gondolataiban olvasni, mert én bizony kíváncsi voltam. Vajon fél? Esetleg azt találgatja, miről akarok beszélni vele? Vagy már ki is találta? Nem. Abban az egyben biztos voltam, hogy sosem találná ki. – Megbocsájtok neked, Katerina.

Teljesen biztos voltam benne, hogy sosem találná ki, amit mondtam neki és ez tökéletesen vissza is tükröződött az arcán. Mérget vettem volna rá, hogy még csak meg sem fordult ez a lehetőség a fejében és megvallva az igazat, az első ilyen irányú gondolattal még önmagamat is megleptem. Katerinanak mindig is sokkal több volt a rovásán ahhoz, hogy a tetteit ilyen könnyen, minden ok nélkül el lehetne nézni. Sokan mondják, hogy az idő minden sebet begyógyít és egy vámpírnak, ha másból nem is, az időből temérdek sok akad. Viszont én nem az az ember vagyok – ezt mindketten tudjuk. Már össze sem tudnám számolni, mennyi mindent követett el Katarina ellenem kezdve a meghiúsított hibrid ceremóniától... Nem kérem, hogy átérezzétek, de elhihetitek, elég nagy érvágás volt számomra, hogy egy hozzám tartozó oldalam még ötszáz évig ott lappangott bennem és nem tudtam előhívni. Igen! Már ez a húzása is épp elég lenne ahhoz, hogy még így, fél évezred távlatából is ég a lelkemben a vágy az iránt, hogy apró cafatokra szaggassam szét – természetesen a szívét a legvégére hagyva. Viszont gondolkoztam és arra jutottam, hogy jelenleg ő az utolsó, akivel foglalkozni akarok és azt főképp nem akarom, hogy ő foglalkozzon velem. Ha tud Carolineról - már pedig tud, méghozzá tőlem, hiszen úgyis megtudta volna -, akkor előbb-utóbb az is eszébe jutott volna, hogy ellenem használja, amit mindenképpen el akartam kerülni. Főleg úgy, hogy itt voltak a démonok is, akiktől jelenleg nehéz beiismerni, de tartanunk kellett. Ráadásul Katherine rajtam kívül is szerzett már ellenségeket élete során, nem is egyet. Öröm lesz végig nézni, amikor az egyik végre sikeres bosszút áll és csak remélni tudtam, hogy ez Elena lesz, bár egyikőjük oldalán sem álltam.

- Ilyen nehéz elhinni? – halkan nevettem meglepettségén, majd felvontam a szemöldököm. – Azt hittem, boldogabb leszel. – jegyeztem meg a hangomba megjátszott sértettséget csempészve. Mindeközben a pincérlány kihozta a pezsgőnket és mindkettőnknek töltött egy pohárral, amit egy apró biccentéssel nyugtáztam szemeimet csak egy pillanatra levéve a velem szemben ülő vámpírról. Igazából, valami ilyesmi reakcióra számítottam.

- Ne légy cinikus, Katerina. Ott még nem tartunk. – mosolyodtam el önelégülten, miközben kezembe vettem a poharamat. Ez a kérdés már jobban jellemezte őt, mint az előbbi zavart tekintet, de valahogy még mindig nem volt az igazi. Szívesen megkérdeztem volna, hogy mit érez most, mert őszintén szólva, én nem éreztem semmit. Nem könnyebbültem meg, vagy épp szomorodtam el, amiért ezennel hivatalosan is futni hagyom. Nem éreztem úgy, hogy véres korszakunk lezárult volna. Érdekes. – Ez nem jelenti azt, hogy nem fogom boldogan végignézni a halálodat. – biztosítottam, majd koccintásra emeltem a poharamat. Erre tényleg ihatunk!

Kezdtem igazán jól szórakozni. Katherine felkeresése előtt – jobban mondva, amg vártam, hogy ő maga sétáljon be Chance Harborba - Nem sokszor gondolkoztam azon, hogy mit fog szólni a kis bejelentésemhez, noha jól megterveztem mindent a bújtatott meginvitálástól a köszöntésig. Ez az egész inkább az ő stílusa volt, mint az enyém, de néha meg kell tanulnunk alkalmazkodni. Maga a hogyan talán több fejtörést okozott, mint a mit. Semmi szükség nem volt arra, hogy különböző végkimeneteleket képzeljek el az ünnepélyes bejelentésem után. Ez egy olyan helyzet volt, ahol csak egy opció létezett: biztos voltam benne, hogy meg fog lepődni, így ez engem nem ért meglepetésként. Viszont arra tényleg nem számítottam, hogy ennyire megdöbben, hogy már-már letaglózza a hír és... Hogy is fejezhetném ki? Tényleg láttam volna a kétségbeesés édes-kesernyés szikráját megcsillanni, vagy csak a képzeletem űzött velem csúf tréfát? Természetesen Katerinanák vannak kiskapui, ahogyan mindig is voltak. Nem éppen ez az, amire tőlem számíthatott. Meg vagyok róla győződve, hogy saját halálát mindig is úgy képzelte el, hogy majd az én kezem által történik meg, hosszú kínzások, évtizedekig tartó vezeklést követően, mikor már végleg meguntam a fájdalmat nézni arcán és patakokban folyó vérét a padlón. Tettem róla, hogy így legyen. Viszont a dolgok változnak. Van fontosabb nekem annál, hogy Kataerinát üldözzem és van, aki megteszi ugyanolyan hévvel helyettem is. Kíváncsi vagyok, hogy a kedvenc Petrováim meddig fognak elmenni – talán a végén mindkettő meghal és bármennyire hálás is vagyok Elenának a mi kis üzletünkért a vérével kapcsolatban, már elmúlt az az idő, amikor bármire is használni tudnám. Nem állok egyikőjük oldalára sem, még Caroline sem tudna erre rávenni. A hasonmások már túl sok gondot okaztak nekem, nézni, ahogyan egymás vérében fuldokolnak, kielégítő lesz.

- Csak óvatosan, Katerina. Ne légy nagyravágyó. – mosolyogtam rá, de ez a mosoly már teljesen más volt, mint az előbbiek. Mellőzött minden játékosságot és természetes örömöt, inkább kemény volt, olyan, amiről tudtam, hogy jól ismeri. Olyan, ami meghúzta a határokat azzal kapcsolatban, hogy mit engedhet meg magának, bár tudtam, hogy Katerina szereti áthágni a határokat főleg, ha én állítom fel őket. Mégis mindketten tudtunk, hogy a mgbocsájtásom egy kegy a számára. Legalábbis túlbecsültem őt, ha valóban nincs tisztában azzal, hogy nincs abban a helyzetben, mikor követelőzhetne. Velem szemben sosem volt.

Egy kissé előredőltem, míg koccintottunk és az ő mosolyára már én is egy sokkal lazább arckifejezéssel feletem. Fél évezred nem képes csak úgy, nyomtalanul eltűnni, nem elég hozzá egy pezsgő és nem is akartam. Emlékezni akartam mindenre, ahogy emlékezni akartam Mikaelre és Estherre is, mert minden utamban lévő akadály tanított valamit, erősített, de egyik sem tudott elpusztítani. Most már nem akarok harcolni.

- Esther talán megbocsájtott nekünk, de önmagának sosem. – kezdtem csevegő hangnemben, miközben visszadőltem a szélben és újabbat kortyoltam a pezsgőből. – Ez a két helyzet teljesen más, de csak annyira vagyok képmutató, mint te, kedvesem. Szükségtelen azzal áltatnunk magunkat, hogy ettől az egésztől változnak az érzéseink egymás iránt. – a szemeibe néztem. Azokba az őzikebarna szemekbe és még mindig emlékeztem rá, milyenek voltak ember korában, amikor még félelem csillant bennük, naivitás és öröm. Katerine megváltozott, a változás szemmel látható volt és gyönyörű a maga tragikusságában. Mindkettőnknek könnyebb lett volna, ha ugyanaz a naiv kislány marad vámpírként is, mint aki volt, de ő a nehezebb utat választotta. Végtére is, mondhatni nyert, büszke lehet.

- Akár elhiszed, akár nem, nincs oka. Meguntam. – nevettem fel halkan, majd kiittam a poharam teljes tartalmát. Ezer évig menekültem Mikael elől, pontosan tudom, hogy milyen ez az egész. Félreértés ne essék, távol álljon tőlem, hogy kegyelemből bocsájtottam volna meg Katherinenek. Csakis magam miatt történt, azért, hogy végre semmi miatt se kelljen aggódnom, hogy végre én és a családom normálisan élhessünk. Hogy Caroline biztonságban legyen. Persze a démonok miatt ez még egy ideig nem lehetséges, de közel vagyunk és így legalább egy dologgal kevesebb. – Van, aki megkeseríti majd az életed helyettem. – vigyorogtam rá.

Ha másra talán nem is sikerült rájönnöm ezer év alatt, arra biztosan, hogy a megbocsájtás a legönzőbb és leghazugabb emberi dolog. Már egy emberélet is elég rá, hogy észrevegyük, de valahogyan a halandók szeretik eltemetni az ilyen dolgokat, mélyre ásni, hogy egyáltalán ne kelljen velük foglalkozniuk, hogy egyáltalán még csak észre se vegyék őket. Pedig mindenki szeme előtt ott van. Az emberek önző módon bűnöket követnek el, lelkekbe gázolnak, szíveket roppantanak szét... Aztán néhányuknál eljön a pillanat, mikor elkezdik érezni, milyen szörnyűségeket követtek el és ott van a bűntudat. Milyen alattomos! Bekúszik az ember sejtjeibe, megtámadja az idegvégződéseket, elsötítíti az agyat, mígnem beáll a teljes, végeláthatatlan önsajnálat. Az embereknek nem a megbocsájtásra van szükségük, hanem arra, hogy kimondják a bűvös szót, azt a bizonyos sajnálomot. Utána már teljesen mindegy, hogy megbocsájt-e vagy sem, az ember ráfoghatja, hogy ő megpróbálta és ez mentesít a bűnök alól. De mi van, ha az illető megbocsájt? Azt a szót már nem olyan jó kimondani és van bármi jelentősége is? Az érzés még nem tűnik el attól, hogy valaki bocsánatot kért és valaki megbocsájtott. Ott marad, befészkeli magát pontosan a bizalom helyére, teljesen kitúrja azt és maga mellett már csak a haragnak enged helyet. Mert nem, ó nem, kedveseim! Aki megbocsájt, nem szomorúságot érez, hanem színtiszta haragot! Gyűlöletet azért, hogy olyan helyzetbe hozták, ahol ki kellett mondania azt a szót, amitől nem változik meg ezután az égvilágon semmi. Milyen naiv voltam... Mit meg nem adtam volna azért, hogy Mikael egyszer, csak ebben a rohadt életben egyszer kimondja! Hogy úgy is gondolja, hogy vége legyen az ezer évnyi üldözésnek, ahogyan ennek én most véget vetettem Katerinával. De, ahogyan a mi esetünkben is, a megbocsájtás nem jelentett volna semmit, mert csak egy szó lett volna. Ezt Esther tanította meg nekem. Vele ellentétben viszont, Katerinának nem kell félnie attól, hogy ezek után hátba támadom – amíg legalábbis nem tesz valamit, amivel kivívná a haragom, van sokkal esedékesebb ügyem is nála.

- Hm, talán említettem neki... Már igazán nem tudom. – mosolyogtam rá sejtelmesen. A démonok. Valóban nem pont azok a lények, akikkel Katherine helyett foglalkozni szerettem volna, ez biztos. De a sors ironikus, nem igaz? Ha bezársz egy ajtót, kinyit egy ablakot, ami esetünkben nagyon sejtelmes és idegesítő. Nem sokat tudtunk róluk és, amit tudtunk egyáltalán nem volt jó dolog. – Bár nem hinném, hogy ez a hír annyira új lett volna. Mennyit tudsz róluk, Katherine? – kérdeztem csevegő hangnemben, közben szához emelve a pezsgős poharat és nagyot kortyolva belőle. Kötve hittem volna, hogy elmondja, ha tud bármit is, de... Katherine Pierce már kinőtte Katerina Petrovát. És nem fájdalmas bevallani, hogy csak mint én neki, ő is okozott nekem kellemetlen pillanatokat, jó ellenfél volt, még hogyha sokszor rendkívül kicsinyes is. Néha azonban sikerült meglepnie, hát bolond dolog lenne alábecsülni a képességeit. Talán, ha pár száz évvel idősebb lenne, még fenyegetst is jelenthetett volna, így viszont az összes fondorlatos terve ellenére sem volt esélye ellenem. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne lenne valami esélye démonokkal szemben és, bár minden sejtem ordít ellene, szolgálhat olyan információkkal, amiket esetleg még nem tudok. Túl sok forog kockán már ahhoz, hogy ne ragadjam meg a lehetőségeket. Mellesleg ő is profitálhat abból, ha segít nekem egy kicsit. Elvégre megbocsájtás ide vagy oda, tudjuk, hogy mennyire számít ez a szó, ha elhallgat előlem valami olyasmit, ami miatt később valaminek nagyon csúnya vége lesz.

Lehet, hogy elkövettem egy hatalmas hibát... Mikor elkaptam Keith-t és megigéztem, hogy adja át a közvetett kis üzeneteimet Katerinának, persze azt sem mulasztottam el, hogy megtudjak tőle néhány dolgot. A legtöbb információ természetesen jelentéktelen volt, mert Katherine óvatosabb annál, minthogy a legfontosabb terveit megossza egy alkalmi eszközével. De visszagondolva a beszélgetésemre a kis cinkosával, valami mégiscsak érdekes lehetett volna. Mit is mondott pontosan? Valami olyasmi lehetett, hogy az ő édes szerelme mostanában elég sok időt tölt Mercy fallsban, ahol, mint tudjuk, eléggé elszaporodtak mostanában a démonok. Katherine... Nos, az igazság igen édes elferdítése lenne, ha azt mondanám, hogy mindig is elővigyázatos volt, de amióta megöltem a családját és a szeretteit, minden bizonnyal jellemének része ez az igen hasznos tulajdonság. Ehhez híven csak valami ócska hazugságot adott be a vámpírjának, amit ő volt oly’ naiv és elhitt, de én nem vagyok az a kategória. Őszintén nem tulajdonítottam túl sok jelentőséget a dolognak. Katerina szeret mindenhol ott lenni és szeret olyan dolgokról tudni, melyekről szerinte más még nem értesült. Úgy gondoltam, hogy csak a démonok megismerése miatt járkál abba a városba, de most már nem vagyok benne olyan biztos, mert ott van az a kis, mindenttudó mosoly az arcán, ami az én arcomon is túl sokszor feltűnhet. Van néhány barátom Mercy fallsban, vérfarkasok, akik a gyógymód, vagyis a vérem reményében, amely megmenthetné az életüket, ha a farkas kór már győzedelmeskedne bennük, nagyon sok és hasznos információval ellátnak engem. Néhány hibridem is van elszórva a környéken, ahogyan Mystic fallsban is és valóban, tudtam, hogy Elena az előbbi városban tanyázik, de nem gondoltam rá, hogy igen könnyen összekeverhető Katherine-nel. Ami most igencsak nagy hibának tűnik, mert úgy érzem, a vámpír hölgy nem akar együttműködni velem.

A mosolyom lehervadt az arcomról Caroline nevének említésére. Katherine mestere annak, hogy átlépje a határokat, de eddig elnéző voltam vele e tekintetben. Viszont, ha még csak a gondolat is megfordul a csinos kis fejében, hogy bántsa Carolinet, nem fogok habozni azzal, hogy kitépjem a szívét. Nem tetszett a hangsúly, amivel kiejtette azt a mondatot... És az sem tetszett, hogy hazudott nekem.

Hirtelen mozdulattal dőltem előre és ragadtam meg szabad kezét, majd vasmarokkal tartva, hogy még csak esélye sem legyen kiszabadulni a szorításomból, előrébb rántottam magam felé. A szemeibe néztem és tudtam, hogy arra vár, hogy a tömeg felfigyeljen a kis konfliktusunkra, de biztos voltam benne, hogy senki sem mozdul. Láthatatlanok voltunk ebben a kávézóban, tettem róla. Édes Katerina, ugye nem gondoltad, hogy csak így besétálhatsz ide úgy, hogy nem is várlak?

- Hidd el, drágám, én elég alapos vagyok, te viszont talán elfelejted, hogy kivel is beszélsz. – másik kezem is a kezére siklott, ujjaim kitapintották a napfénygyűrűje lapis lazuliját. – Tehát megkérdezem még egyszer, de ez alkalommal ne hazudj nekem, Katerina. Mit tudsz róluk, amit fel akarsz használni? – acélos tekintettel néztem egyenesen a szemeibe és közben meglazítottam a gyűrűt az ujján.

Két dolog létezett a világon, amit hosszú és véráztatta életem során sosem tűrtem el és valószínűleg hátralévő örökkévalóságomban sem fogok: ha valaki ellenem, vagy a családom ellen megy. Katerina legfőképp az elsőként említett variáció adta határokat szerette leginkább feszegetni és ez nem érintett engem túl kellemesen. Miért is éreztem úgy, hogy megint ezzel próbálkozik? Talán a hosszú évek súgták, amik mögöttünk álltak, talán már a zsigereimben érzem, amikor valamilyen édes kis terv felbukkan abban a könnyen letéphető fejében... A kérdés igen egyszerű: miért nem vittem már véghez ezt a számára fájdalmas mozdulatot, mikor annyi alkalmam lett volna rá? A válasz viszont már annál aggasztóbb: valójában nem is volt olyan sok alkalmam, hiszen a menekülés, a vámpírlét, a tökéletes önzőség módját a céljaink elérésének érdekében a kis Katerina a legjobbtól leste el – tőlem. Túl jól ismertük egymást. Áldás és átok is egy háborúban, azt hiszem. Pontosan ezért kellett végső soron véget vetni neki. Mert pontosan tudtam, hogy mit tervezne és nem ugorhattam fejesd bele... Így, Carolinenal az oldalamon, akit oly könnyű lenne elszakítani mellőlem... Fizettem már meg nagy árakat, de mégis vannak határok, bármennyire élvezetes lenne Katherine nyaka körül még szorosabbra húzni a hurkot.

Irritált, hogy ilyen keveset tudok a démonokról és biztosra vettem, hogy ő, ha még nem is sokkal, de többet nálam. Olyan lap került a kezébe, amivel talán megnyerhetne egy kört. Egy igen erős lap. Nem annyira, hogy megijesszen, de éppen elég ahhoz, hogy elővigyázatosságra intsen, mert itt van ez a dolog... Carolinenal kezdődött az egész, aztán jött a másik démon, aki már Rebekaht támadta meg, ráadásul az egész három városra korlátozódik elsődleges ismereteink szerint, amiből az egyik a már jól ismert Mystic falls, ez a tény pedig már önmagában okot ad mondhatni az aggodalomra. Ki tudja, hogy mi van ezekkel a városokkal? Az egész túl zavaros egyelőre, de annyi biztos, hogy ideje jobban körülnézni és megfontolni az új lépéseket, mert felvetődik a kérdés, hogy mi van akkor, ha nem én vagyok a legerősebb lény ezen a földön.

- Ugyan, Katerina! Hiszen szabad vagy. – válaszoltam egyszerűen, egy derűs mosollyal, aztán elengedtem a kezét és hátradőltem a székben. Talán van mindabban igazság, amit mondott, talán egy szemernyi sincs... Milyen szerencse, hogy nekem sokkal jobbak a módszereim, ha kémek kiválasztásáról van szó.