this fire, it's burnin' us up

Kissé oldalra döntött fejjel bámulok ki a szélvédőn, mutatóujjam meghatározott időközökkel a műszerfalnak koppan, egyfajta szívdobogás-szerű ritmussal töltve meg az autó légterét. Résnyire nyitott ajkakkal figyelem a bejárati ajtón kilépő hasonmást. Én speciel nem látok benne túl sok változást. Semmit nem látok a vonásaiban, ami arról árulkodna, hogy történt benne bármilyen változás is, mégis, a kis besúgóim azt állítják, már nem az a szelíd, mártírkomplexusos kislány, akivel összefutottam szülővárosában.
Igazából, egészen mostanáig nem kerestem. Ha lehetek teljesen őszinte, arra számítottam, hogy ő fog keresni engem. A kis besúgóim ugyanis arról is regéltek, hogy valamiféle bosszút esküdött ellenem. Oh, milyen bájos! Tényleg, őszintén, és mélységesen lenyűgöz, hogy képes még mindig abban hinni, én vagyok a gonoszság legfőbb forrása siralmasan unalmas életében, én vagyok minden jónak az elrontója. Bevallom, nem voltam sem túl kedves hozzá, sem különösebben jószívű, de azt hittem, Klaus megjelenése változtat egy keveset magatartásán. De csalódnom kellett, és én nem szeretem, ha csalódást okoznak nekem. Mégis, valamilyen szinten hízelgő, hogy Elena gondolataiban továbbra is én testesítem meg az ördögöt.
Megvárom, míg eltűnik az utcasaroknál, csak ezután kapcsolom ki a rádiót, könnyed mozdulattal lépek ki az autóból. A slusszkulcsot táskám mélyére ejtem, majd a több emeletes épület felé indulok. Egy első emeleti ajtó előtt állok meg. Steven Stuart. Méretes kis táblácskán, fehér betűk összessége mutatja a tulajdonos nevét. Gondnok. Hirdetik a kisebb méretű, ugyancsak fehér betűk a táblácskán. Bekopogok, majd várom, hogy ajtót nyissanak. A meglepetéstől kis híján hanyatt esem. Elképzelt, középkorú, köpcös, ritkuló, deresedő hajú, nagy pocakú férfinak gúnyolt, elpuhult ember helyett jóképű, magas, alig huszonöt évesnek látszó fiatalember nyit ajtót. Na, ennyit a sztereotípiákról! Kicsit meglepetten pillant végig rajtam. Az arcára ülő kifejezésből sejtem, hogy tudja kit lát maga előtt. Úgy értem, úgy hiszi, tudja. Emlékszik a bájos arcra, a csinos testre, elvégre egy ilyet nehéz elfelejteni, csak épp nem tudja, hová tegyen. – Igen? – kérdezi, még mindig érdeklődve pislogva rám. – Elena Gilbert. Itt lakom a másodikon. – Fejemmel fölfele intek, hogy nagyobb nyomatékot adjak szavaimnak. Édesen kifejezés telepszik szám sarkába, széles mosolyra húzva ajkaim. Máris látom arcán a felismerés jelzéseit, ahogy mondani szokták, szinte hallom, ahogy helyrekattan az információ, mint ahogy valami gyenge humorérzékű embernek koppan a vicc poénja a fejében. – Ja, igen, te vagy aki bérli a másodikon a megüresedett lakást. Steven. – Szinte csak magának motyog, mint aki a saját fejében próbálja rendbe tenni az információkat. Én csak bólintok. Utolsó szavánál azonban arcomba néz, s egy szívfájdítóan édes félmosollyal néz rám. – Igen. Steven Stuart, a gondnok – értek vele mélységesen egyet, miközben tekintetem a névtáblára kúszik. – Elvesztettem a kulcsom. Azt mondták, nálad vannak másolat, és tőled kérjek – a hazugság könnyedén csúszik ki a számon, olyannyira igaznak hat, hogy még magam is elhiszem egy pillanatra. – Persze, fáradj be! – Na végre! Azt hittem, már sose fog behívni… Könnyed mosollyal lépem át a küszöböt, míg ő hátam mögött az ajtót csukja be. Egészen a nappaliként berendezett szobáig követem. – Hányas lakás is? – kérdezi, miközben egy tábla előtt áll meg, amibe apró szögeket vertek, és mindenikre egy kulcsot akasztottak. Nyitnám szólásra a számat, hogy válaszoljak, de már le is akaszt egyet a kulcsok közül, és felém fordul. – Itt is van. Igazából el kéne kérjem a személyid, de megelégszem azzal, ha aláírod ebben a füzetben, hogy te vetted el a kulcsot, és miután lemásoltad, visszaszolgáltatod nekem. – Széles mosollyal nyúlok a kulcsok után, és alsóajkam beharapva nyugtázom, hogy valaki flörtölget velem… Mindezt a mélyről búgó férfias baritonból gondolom, illetve abból a tekintetből, amivel szemembe pillant. Ah, játszunk már egy keveset! Túl rég gonoszkodtam olyan emberekkel, akik Elena életének a részét képezik. Ha igazak a pletykák, végre nem úgy fog reagálni rá, hogy mélységes letargiába süllyed, és önmarcangolásba kezd, amiért bántottam valakit, csak azért, mert ismeri. Egyébként sem akarom bántani… Nem bánt a néni, csak megkóstol. A kulcsot a táskám mélyére ejtem, majd jelezve szándékom, hogy maradnék még, a táska pántjait engedem lecsúszni vállamról, s a kanapéra dobom. – Tudod, tetszel nekem – jelentem ki egy csábos mosoly kíséretében, miközben elé lépek. – Tessék? – meglepődve kérdez vissza, de mégis inkább úgy értelmezem, hogy azért kérdez, mert hallani akarja még egyszer. Nekem most sem időm, sem kedvem efféle férfiegó simogató játékokhoz. Tenyerem mellkasának fektetem, és hátát a falnak lököm. Meglepettség telepszik arcára. Aztán elégedett mosoly. Azt hiszi, lesz egy gyors, könnyen megszerzett numerája. Buta, buta, Steven… Erősen tartom mellkasánál a falnak préselve, miközben arcom eltorzul, szemfogaim előbújnak, tekintetem elsötétül, sötétlila erek dagadnak ki szemeim körül. Megrémül. Felkiáltana, de szabad kezem villámgyorsan fektetem szájára, beléfojtva a sikolyt. Fogaim könnyedén szakítják át a bőrét, tépik fel az artériát. Számat pulzálva tölti el a vér, a maga édes-sós, fémes forróságában. Mohó kortyokban nyelem. Újult erővel tölt el, olyan, mint fáradt utazónak a friss hegyi lélegzet.
Elhúzódom tőle, és kézfejemmel megtörlöm a szám. – Drágám, ez üdítő volt – mosolyodom el kedvesen. Fogadok, ez a buta Elena nem is sejti, mennyire szerencsés, hogy pont ide költözött. Ha a gondnok ilyen ennivaló – szó szerint –, nem is tudom, milyen lehet a többi lakás bérlője.
Nincs időm tovább maradni. A hasonmás nemsokára hazatér, és én a lakása kellős közepén akarom fogadni, előtte meg szét is néznék egy kicsit. Megigézem a srácot, hogy ne beszéljen az előbbi kis afférunkról senkinek, de direkte nem törlöm ki az emlékezetét – hadd rázza ki mindig a hideg, ha Elenával találkozik –, aztán fölkapom a táskám, és kilépek a lakásból. Az imádott és közkedvelt hasonmásom lakásának ajtaja előtt állok meg, megkeresem a gondnoktól kapott kulcsot, a zárba illesztem, majd könnyűszerrel átlépem a küszöböt. Kis buta… Egyáltalán, semmiféle óvintézkedést nem tesz az ellen, hogy egy vérszívó beléphessen az otthonába. Becsukom magam mögött az ajtót, és vissza is zárom, hogy semmiféle gyanú ne ébredjen benne, mely arra figyelmeztetné, illetéktelen behatoló van a lakásában.
Közönséges lakás. Bár, a berendezésből sikerül kiderítenem, hogy valamelyest javult a lány ízlése. A konyhában bort találok. Na, ez végképp meglepett… Karcsú üvegpoharat veszek ki a konyhaszekrényből, majd félig töltöm borral. A poharat ujjaim közt forgatva visszasétálok a nappaliba, és a kanapéra huppanok. Semmi érdekeset nem találtam, napló, vagy ilyesmi, ezért a laptopját vettem az ölembe, majd az italba kortyoltam, amíg vártam, hogy a gép bekapcsoljon. Remélem, a böngészője megjegyzi a jelszavakat. Szívesen beleolvasgatnék a postafiókjába, amíg arra várok, hogy hazaérjen…