you're in trouble sweety

oh, you're in my veins and i cannot get you out ,

Hiányzol.

Ez volt az utolsó üzenet tőle. Az elején még számoltam, aztán az üzenetek kezdték meghazudtolni Cole St. Clairt és már csak azt éreztem, hogy piszkosul nehéz nem tudomást venni róla. Az egész helyzet kísértetiesen emlékeztetett arra az időszakra, amikor 20 üzenetet hagyott nekem, amikben sosem kért bocsánatot, mégis az volt a célja, hogy emeljem fel a rohadt kagylót és mondjam azt „Nem baj, neked megbocsájtom”. Úgy látszik, ez Cole módszere, ebben kifogástalan teljesítményt tud nyújtani. Lassan eléri, hogy meg akard ismerni, aztán beszivárog a bőröd alá, kisajátítja a gondolataidat és ezt már csak akkor veszed észre, amikor viszketni kezd, akár egy fertőzés. Elviselhetetlenné válik, de te vagy olyan mazochista, hogy nem kérsz gyógyszert, csak mosolyogva vakarod tovább. Nem akarsz kigyógyulni. Nem akarsz szabadulni tőle. Csak őt akarod. Akármit tesz, és mivel ez így van, elvárod, hogy te is akármit megtehess. Isabel Rosemary Culpeper, ezennel jogosultságot kaptál, hogy bármit megtehess vele, mert nincs hozzá joga, hogy kérdőre vonjon. Hiszen te is megbocsájtottál – mindig meg fogsz.

Hiányzol.

Akkor miért ilyen szar érzés? Négy és fél hónapja szó nélkül ott hagytam Mercy falls-t, hogy egyetemre menjek, hogy soha többé ne kelljen egy keddet sem apám és anyám ordítozását hallgatva eltöltenem, hogy soha többé ne emlékeztessen Cole szobája arra, hogy ott halt meg a bátyám. És mi lett belőle? Egy újabb város, aminek nevében ott díszeleg az a kis ’falls’ szó, mintha csak hirdetné magáról, hogy gyere ide, Isabel, nem vagyok jobb, mint a másik, ugyanúgy gyűlölni fogsz. Én pedig önként és dalolva szaladtam az egyik legjobb California-i orvosi egyetem kollégiuma helyett ide, hogy eljátsszam a mártírt, aki démonok után kutat az életét kockára téve – istenkém, mint valami rossz szuperhős film hősnője. A szüleim őrjöngtek, hogy a tudtuk nélkül levelező tagozatra iratkoztam, aztán még egy sort, mikor nem voltam hajlandó nekik elárulni, hogy hol vagyok. Végül lenyugodtak… Anyám biztos vett egy macskát, vagy valami, nem különösebben érdekelt. Aki viszont minden áldott napon ott villódzott a fejemben, aki nem hagyott nyugodni… Belülről mardosott fel olyan lángokkal, amiket addig élvez az ember, amíg bele nem döglik. Talán mi ketten olyanok voltunk, mint a farkas-kór. Nem tudtunk teljesen kigyógyulni sosem, mert egy kis részünkben mindig ott élt volna a másik, de azt még meg tudtuk akadályozni, hogy belehaljunk. Egy ideig. Nem tudtam arra gondolni, hogy mi lesz később. Hogy mi lesz, ha esetleg valamikor visszamegyek, mert a kutatásaimnak vége lesz és akkor majd a szemébe kell néznem. Búcsú nélkül mentem el és csak Grace tudta, hogy egyáltalán hová. Nem tudtam volna azt mondani neki vagy akár Samnek, Becknek, hogy viszlát, majd talán találkozunk még. El kellett búcsúznom a nagyvárosi Isabeltől, mikor Mercy fallsba költöztünk és el kellett búcsúznom Jacktől, mikor már mindketten tudtuk, hogy nem éli túl. Nem bírtam volna búcsúzni, nem tehettem.

Hiányzol.

A cipőm sarkai kopogtak a kőpadlón, mikor beléptem a hotelbe. Nem sokat írtam Mystic falls javára, de ezt az egy épületet biztosan. A szobakártyám nálam volt így csak beszálltam a liftbe és megnyomtam a harmadikra vezető gombot, majd átfutottam az újságok főcímeit furcsa halálesetek vagy bűntények után keresve, amiket a reggeli után vettem. Amíg a lift felért az emeletre nem találtam semmit. Nem tudtam sokat a démonokról, ahogyan senki sem. Csak azt tudtuk, hogy erősek és van okunk félni tőlük. Van okom rá, hogy féltsem a farkasokat. Grace otthon nyomozott utánuk, Klaus pedig Chance Harborban. Próbáltuk összekötni a három várost, hogy miért pont ezekben ütötte fel a fejét a legtöbb támadás, de nem ment. Sötétben tapogatóztunk és én csak azt vettem észre, hogy Mercy fallsra otthonomként gondolok. Hogy látni akarom Colet, mert minden elkezdett körülötte forogni… Elhessegettem a képét a fejemből és beléptem a szobám ajtaján. A kis nappaliban álló asztalra dobtam az újságokat, aztán levettem a dzsekimet, miközben a hálóba léptem. Úgy éreztem, elszédülök. Meg kellett állnom, mert szinte hallottam, ahogy egy ütem kihagyása után a szívem dobbanásába beleremeg a mellkasom.

Istenkém, te is hiányoztál.

- Cole… - a neve úgy hagyta el az ajkaimat, mintha sosem mondtam volna ki. Alig hallható suttogásra futotta csupán és hirtelen a meglepetésen és örömön túl félni kezdtem. Félni, hogy nem fog megcsókolni.

oh, you're in my veins and i cannot get you out ,

Minden. Abban a pillanatban minden, amit akartam, ő volt. Úgy ült ott, mint egy szobor és én csak azt vettem észre, hogy fel tudok idézni minden egyes pillanatot majd’ 4 hónappal ez előttről. Láttam magam előtt, ahogy felém hajol az ágyon, éreztem az érintését a karomon, pontosan éreztem a nyakamon a leheletét, éreztem, ahogy a pihék felágaskodnak a tarkómon és libabőrös leszek. Éreztem a borzongást, méterekre volt tőlem, de éreztem az illatát. A Boundary erdő pézsma- és fenyőillata, éreztem a benne lakozó farkast. Hallottam, ahogy rám morog, vicsorít, a bundája véres a szeme pedig mérhetetlenül zöld. Cole St. Clair szeme és egy farkasé. Régen féltem a farkasoktól. Mikor még úgy tudtuk, hogy farkasok tépték szét Jacket és meghalt… Tudtam, hogy nem igaz, mégis féltem, mikor éjjel felvonítottak. Most pedig tőle féltem. Minden szavától, gondolatától, a kérdéseitől és a reakciójától, ha talán képes leszek neki válaszolni. Jelenleg nem tudtam. Ha megkérdezte volna a nevem, nem tudtam volna felelni, mert úgy éreztem, hogy elvesztem a hangomat. Hangot az adrenalinért, ami pillanatok alatt fokozódott bennem – jó árnak tűnt. Kiélesedtem rá. A szája sarka felfelé mozdult és én pedig letükröztem, azt sem tudva, hogy ez egy mosoly. Nem fogtam fel. Úgy fagytam meg, hogy közben lángolt a testem. Úrrá lett rajtam egy másodperctöredék alatt, mint valami feslett tudatmódosító – lekötötte minden érzékszervem, minden gondolatom és függővé tett, hogy remegjek érte. Akartam Cole St. Clairt, jobban, mint bármikor. A csókját, az érintését, a kezét a hajamban, a fogait a nyakamon. Saját magával átkozott meg.

Mikor felállt a fotelből és kimondta a nevem, elfelejtettem, hogy lélegeznem kéne. Olyan hatással volt rám a jelenléte, amilyennel még egy férfié sem, de ő Cole St. Clair volt. Nem lehetett neki felróni a bódító mosolyát, mert ugyanúgy hozzá tartozott, mint a végtagjai és az emléke még akkor is ott függött az arcán, mikor nem mosolygott. Mintha egy pillanatra láttam volna felcsillanni, aztán már csak a szemeire tudtam figyelni. Az én kékjeimbe fúrta őket, mintha képes lenne belém látni, és talán meg is tette, nem tudtam eldönteni. Figyeltem a zöld árnyalatait az íriszében és nem emlékeztem rá, hogy valaha is ténylegesen beléjük néztem volna. Egyszerre volt smaragd és méregzöld, szinte fázisokra tudtam volna bontani, kielemezni, ahogy ő tette az egész lényemmel, miközben csak közeledett és közeledett hozzám. Felgyorsult a szívem. Figyeltem, hogyan tágul vagy szűkül a pupilláját képező univerzumnyi feketeség, szinte láttam a csillagokat, amik alkotják. Majd felborult a pillanat és egyszerre tudtam, hogy nem lát belém, még meg sem közelít. Hirtelen emelkedett meg a mellkasom és fel kellett nevetnem, mihelyst elhagyták a száját azok a bizonyos szavak. Tényleg? Tényleg képes minden után, ami velünk történt azt hinni, hogy nem érdekel?!

- Cole, ez… - nevetséges. Bonyolult. Őrültség. Talán ki tudom mondani ugyanolyan lendülettel, ha nem jövök rá, hogy úgysem érdekli. Hogy úgysem figyel, és csak tovább mondja. Hogy már itt áll előttem alig pár centire és megremegnek a térdeim. Egyszerre belém hasított a távolság, ami köztünk terült el még alig pár órája is. Orbitális hülyeségnek tűnt, hogy idejöttem, hogy nem szóltam, hogy nem kértem, jöjjön velem. Eljött volna? Most olyan közel volt, hogy az már fájt, még közelebb akartam lépni, de már nem volt hova és amúgy sem bírtam. A száját néztem. Azokat a nedves ajkakat, amikért a sajátjaim sóvárogtak és olthatatlan vágyat éreztem azért, hogy megnyaljam a számat. Aztán csak úgy megtette. Olyan könnyű volt behódolni neki, hogy azt sem tudtam volna elképzelni, hogy valaha harcoltam. Nem tudtam a különbséget aközött, hogy megadom magam, vagy nem harcolok, de nem is érdekelt. Amíg csókolt és így csókolt, mindegy volt! Egyik kezemmel a nyakát karoltam, másikkal a hajába túrtam és soha többé nem akartam mást tenni. Meg tudtam volna fojtani, mikor abbahagyta.

- Hozzád megyek! – elvigyorodtam, szinte éreztem felcsillanni a szemeimet és gondolkodás nélkül rávágtam a kérdésére a választ, majd nem bírva tovább a levegőt, most én csókoltam hevesen. Az életemben minden fontos kérdést átgondoltam. Hogy hova menjek egyetemre, hogy végül helyette Mystic fallsba jöjjek. Ez olyan kérdés volt, amin nem kellett hosszasan töprengenem, nem volt rá szükség. Cole-lal leélni a hátralévő életem… Olyan volt ez, mintha azt kérdezte volna, kérek-e egy csésze kávét. A válasz teljesen egyértelműen az volt: Igen!

oh, you're in my veins and i cannot get you out ,

Megkérték a kezem. Cole St. Clair megkérte a kezem és én habozás nélkül igent mondtam neki, mert azt hiszem... Talán nem bánnám, ha életem hátralévő részében azzal a tudattal ébrednék reggelente, hogy van egy férjem, aki történetesen ő, és ő mindig ott lesz, hogy elmondja, mennyire önfejű vagyok és elviselhetetlen és aztán én elmondhassam neki, hogy ő pedig egy önpusztító, egoista barom. És azt hiszem, hogy ez jó, mert tudom, hogy utána mindig megcsókolna és én visszacsókolnék. Ha négy hónappal ezelőtt kérdezi meg, ugyanúgy igent mondtam volna, mintha még hetekkel ezután. Elképzeltem valaha is ezt a pillanatot? Persze. Egy lány mindig elképzeli, ahogyan a daliás lovagja, szemeiben lobogó szerelemmel és szenvedéllyel féltérdre ereszkedik előtte, majd elrebegi a mindkettejük életét megváltoztató kérdést: Hozzám jössz feleségül? Nem. A válasz egyértelműen nem, nem képzeltem még el. Vagy, ha el is képzeltem, a fejem tenném rá, hogy ez sokkal jobb volt. A leánykérések a filmekben és a könyvekben mindig jól megszervezettek és romantikusak, vagy éppen egy pillanat szülötte drámaisággal létrehozottak... Alkotója válogatja. Mi vajon melyikbe estünk? Hogy van ez a valóságban? Apám egy étteremben kérte meg anyám kezét, amit én – azon kívül, hogy egyáltalán nem volt eredeti ötlet – mindig is erőltetettnek találtam. Szó szerint és képletesen is, mert így még esélyt sem adott anyámnak, hogy nemet mondjon. Apám csak fogta a gyűrűsdobozt, odahajolt hozzá, az emberek tapsoltak, és már fent is volt a gyűrű két szemrángás között. Legalábbis, ahogy az apámat ismerem. Persze, anyámat elvakította a szerelem, mindenképpen hozzáment volna. És itt talán meg is találtam az egyetlen párhuzamot a szüleim akkori kapcsolata és a miénk között. Vajon ők el tudták képzelni akkor, hogy mára alig bírják majd elviselni egymást? Mert én Cole-ról és rólam nem tudom. Mi nem leszünk olyanok. Igaz?

Nem, nem leszünk. Cole St. Clair megkérte a kezem és én nem mondtam volna igent akárkinek. Ő és én... Mi bármit megtehetünk, úgyhogy akár azt is, hogy összeházasodjunk, mert ez a gondolat és a csókjának emléke a számon valahogy jó érzést indít a gyomromból az egész testemben. Biztos vagyok benne, hogyha Sam és Grace megtudja, nem fognak meglepődni. Ők tudták még akkor is, amikor mi nem. Beck örülni fog, talán még pizzát is rendel, hogy ünnepeljünk, Ulrik pedig kenyeret fog sütni, mint mindig. Mikor mentem el mosolyogva a pillanat mellett, amikor ők lettek a családom? Jézuskám, ha a szüleim megtudják, jelenetet fognak rendezni. Látom is lelki szemeim előtt, ahogyan Tom Culpeper a nappaliban járkál föl és alá, miközben a karjaival egyre csak repkedéshez hasonlatos, intenzív mozdulatokat hajt végre. Közben ordít. Miattam. Rám. A világra. Ekközben anyám azzal lesz elfoglalva, hogy a szemeibe könnyeket varázsoljon és költői kérdéseket tegyen fel azzal kapcsolatban, hogy mivel érdemelte azt ki, hogy az egyetlen lánya ilyesmit tegyen. Értem ez alatt azt, hogy még csak nem is tudtak Cole-ról, illetve anya rajtakapott minket kétszer különböző szituációkban, amiből az első még nem is volt igazi rajtakapás. Hm. Hát, ha ők elképzelték valaha is az én leánykérésemet, akkor biztosan nem ilyennek képzelték. Biztosan arra számították, hogy az édes kis Isabel minimum egy jogászhoz megy hozzá – hadd legyen büszke a vejére az após, ha már a lányára sosem lesz. És a megrázó igazság az, hogy túl boldog vagyok, hogy mindez érdekeljen. Isabel Rosemary Culpeper egy eltűnt rockisten felesége lesz. Isabel Rosemary Culpeper Isabel Rosemary St. Clair lesz.

- Én is. - jelentettem ki halkan, teljesen nyugodtan, mintha az elmémben nem is szaladt volna át pillanatok alatt több mondatnyi gondolathalmaz. Aztán pedig rámosolyogtam, mert minden egyes gondolat köré csoportosult, akköré a dolog köré, amit megtett, amit megtettünk és meg fogunk tenni. Ez komoly. Ebben a pillanatban hozzámennék, ha lenne előttünk egy pap. Egyházi esküvőt akarok, fehér ruhát és őt. Ezt a hármat mindenképpen.

- Ez szörnyen hangzik. – húztam el a számat, de utána elvigyorodtam és kuncogni kezdtem. Kuncogni. Kuncogni? Végül az asztalhoz léptem és felemeltem néhány papírt. Egy konkrétat kezdtem keresni, és közben beszélni is hozzá. – A szüleim vissza akartak költözni Floridába. Arról beszéltek, hogy apám nemsokára el tudja intézni, hogy a farkasokat kivegyék a védett fajok listájáról és, ha ez megtörténik és a farkasokat levadásszák, mi visszaköltözünk Floridába... Csak Becknek szóltam róla. – tettem hozzá csendesebben, bűnbánó tekintettel egy pillanatra ránézve, majd folytattam. - De aztán apám barátja, aki segített neki a hivatali részben egyszerűen eltűnt, még mielőtt Beck megtámadta volna a javaslatot. – megtaláltam a fotót, amit kerestem és odanyújtottam Colenak. - Egy hét múlva találták meg a testét itt, egy mérföldnyire Mystic fallstól. Alig tudták azonosítani, annyira összeroncsolódott. Nem vámpír volt, nem is vérfarkas és még Klaus sem látott ilyet, úgyhogy nem is hibrid. Démon. Valamiért egy démonnak fontos volt, hogy a Mercy falls-i vérfarkasok éljenek és, ha megölte azt a férfit, akkor... – megölné az apámat is. Nem ez volt az ok, amiért idejöttem. Az ok ennél sokkal egyszerűbb volt, féltettem a farkasokat, féltettem Cole-t. És valahogy mégsem tudtam befejezni a mondatot, mert mégiscsak az apám volt.