just be careful

Három napja kezdtem el figyelni egy alakot, akiről azt gyanítottam, démon. Be kell, valljam, már épp kezdtem feladni, nagyon óvatos volt, semmi sem utalt rá teljes mértékben, hogy tényleg démon szállta volna meg a férfit – egészen a mai estéig. Talán csak a véletlen műve, talán Beks is szemet vetett rá, nem tudom, de ma este neki sikerült lelepleznie. Végig figyeltem, és először nem akartam hagyni, hogy a húgom megölje, elvégre nekem élve kellett egy démon, hogy információkhoz jussak. De aztán a dolog kezdett érdekes lenni. Végignéztem a harcot beavatkozás nélkül és eleinte azt gondoltam, hogy a testvéremnek egyáltalán nem esik majd nehezére vízbe fojtani a démont, de rá kellett jönnöm, hogy ez nem ilyen egyszerű. Ami azt illeti, megdöbbentem, hogy milyen erős volt, milyen sokáig bírta, ráadásul egy eredetivel szemben. Bekahnak nem volt vele könnyű dolga és ez aggodalomra adott okot. Azt jelentette, hogy senkinek sem lesz könnyű dolga.

- Azt hittem, jobban fogsz örülni, hogy kicsit több időt tölthetsz a bátyáddal. – mondtam Beksnek egy sejtelmes vigyorral az arcomon, mikor aztán a legkevésbé sem élvezetes hangszíne kizökkentett a gondolataimból. Továbbra sem hagytam abba az ásást, de pillanatra a mellettünk heverő hullára néztem. Idegesített a tény, hogy még csak azt sem tudtuk, miért jöttek pont most elő ilyen nagy létszámban. Túlságosan ragaszkodtam a testemhez ahhoz, hogy még egyszer elveszítsem. Mikor Rebekah ledobta az ásót, rájöttem, hogy ismét elkalandoztam. Megálltam az ásásban és mindkét kezemmel az ásóra támaszkodtam. Miközben végighallgattam az éles monológot megint csak el kellett vigyorodnom, és azt sem teljesen tudtam megállni, hogy halkan fel ne nevessek. Ez az én kishúgom! Sosem hazudtolja meg magát!

- Beks, drágám, mi a baj? – kérdeztem aztán egy cseppnyi komolyságot csempészve a hangomba, mert láttam rajta, hogy valami nincs rendben. Rebekah mindig is vad volt, szenvedélyes. Sosem volt jó az érzelmei elpalástolásában és főleg nem előttem tudta elrejteni őket, aki élete során a legtöbbet töltöttem vele. Mi mindig is jó testvérek voltunk.

- Dolgozom rajta, kedvesem. – pillantottam rá, majd ismét ásni kezdtem. – Máskor próbáld meg életben hagyni őket, úgy talán kiszedhetünk belőlük valamit. – rámosolyogtam, aztán a földbe vágtam az ásót, de valamiben megakadt és akkor sem akart tovább haladni a talajban, mikor még egyet taszítottam rajta. Összevontam a szemöldököm és a gödörbe ugrottam, hogy megnézzem, mi az.

A kijelentésére csak lágy mosollyal bólintottam, aztán visszafordultam a gödörhöz egy pillanatra. Hullaásás a városhoz közeli erdőben – Beksnek igaza volt, nem pont ez a program az, amire szükségünk lett volna, de jobb híján megtette. Alig találkoztam vele mostanában, amit betudhattunk annak, hogy én a démonok után kutattam és ő is elfoglalta magát hasonló dolgokkal, vagy épp a kedvenc testvérpárunkkal, mikor melyik. De ez az eltávolodás mégsem volt ránk jellemző – ránk, kettőnkre főképp nem, de a többi testvérünkre sem. Régen igazi család voltunk, régen, mikor még emberek voltunk, alig lehetett elválasztani minket, még Mikael sem tudott közénk állni. De aztán minden megváltozott a vámpírrá válásunkkal. Senki sem gondolta, hogy mit jelentett a rituálé, senki sem fogta fel ép ésszel, hogy mivel járt, csak azután, hogy irányíthatatlanná váltunk és szomjazni kezdtünk a vérre, az életre. Eltávolodtunk egymástól én pedig rossz eszközökhöz nyúltam, hogy ezt, vagy a halálukat megakadályozzam. Talán önző voltam. Talán csak túlságosan is elvakított az az újfajta hatalom, amit kaptam, a düh, amit éreztem, és a félelem. Nem bíznak bennem. Azóta nem. Rebekah az egyetlen, aki mellettem maradt, Kol felszívódott ki tudja, merre lehet. Elijah pedig… Ő sosem pártolta a mi, az én életvitelemet. Széthullottunk… És én valahol abban reménykedem, hogy a családomat, ha én nem tudtam, a közös érdekek majd összekovácsolják megint.

- Nyugalom, kedvesem. Minket úgyis képtelenek elpusztítani. – mosolyogtam rá, mikor a fának támaszkodott és a hangomból sütött a határozott nyugalom. Ennek ellenére a felszín alatt aggódtam. Túl keveset tudtunk róluk ahhoz, hogy alábecsüljük őket és valami azt súgta, hogy ebben az esetben helytelen is lenne ezt tenni. Nehéz volt elképzelni, hogy létezik erősebb lény nálunk a világon, de ha valóban létezik, akkor a démonok lesznek azok. Nem árultam volna el Beksnek, mert nem akartam, hogy féljen – túl hosszú ideig kellett menekülnünk Mikael elől -, de egyelőre fogalmam sem volt, hogyan állíthatnánk meg őket.

- Apropó randevú! – csaptam le a mondat fontosabb részére egy sokkal játékosabb, csevegő hangszínnel félbehagyva az ásást. – Azt hittem, hogy téged jobban érdekelnek a Salvatore testvérek, mint holmi névtelen démonok… - pillantottam közben a holttest felé, majd közönyösen vissza Rebekahra. – Mostanában az idősebbik Salvatore, ha nem tévedek. – mindkettőnk számára világos lehetett, hogy ez inkább kijelentés, mint kérdés. Felvontam a szemöldököm a mondat pedig ott függött köztünk a levegőben nyitottan. Vártam, hogy igazat adjon vagy megcáfolja, de volt egy olyan gyanúm, hogy bármit is mondd, az engem nem fog megnyugtatni. Rebekah sokkal törékenyebb teremtés volt, mint sokan gondolták és Damon Salvatore túl sok módon tudta összetörni. Egyáltalán nem tetszett, hogy a húgom pont iránta érdeklődött, de nem mondhattam meg, hogy mit csináljon. Sosem hagyta volna.

- Fogalmam sincs, Beks… Mindjárt megtudjuk. - mondtam neki még mindig nyugodtan, mialatt néhány másodpercig a gödör alját tapogattam, majd fogást találva a valószínűleg fából készült ládán, elkezdtem a felszínre húzni. A láda nehezebb volt, mint hittem, de így is pillanatok alatt rángattam ki a földből, majd nyújtottam fel Rebekahnak. Miután elvettem tőlem a felszínre ugrottam és a húgomra pillantottam. – Mit gondolsz? Elásott kincs? – vigyorodtam el, aztán a láda mellé guggolva egy mozdulattal letéptem róla a korhadt lakatot.