forever is a long time

Édes álom, csak a csend mi körülvesz... Sok mindent el tudnak venni az embertől, de az álmait nem, azt soha. Kicsit talán olyanok, mint az emberek... Vannak jók, akik megnevettetnek minket, akik elvarázsolnak, és amikor felkelünk, azt kívánjuk, bár soha ne érne véget. De vannak rosszak is, akik megríkatnak, akik elől menekülnénk, amiktől talán hónapokig félünk, és amikor felébredünk, egyre csak azt mondogatjuk magunkban, hogy "ugye nem történt meg, ugye nem?". Jó és rossz, két örökös ellentét, ami mindenben ott van. A kérdés csak az, hogy melyikből mennyi, hogy melyik tud győzedelmeskedni a másik felett. Ez határoz meg bennünket, hogy hova is tartozunk...
Egy villanás. Fenn az égen szivárvány. Patadobbanások, és a fák közül egy unikornis lép elém. Arcomon azonnal mosoly lesz fellelhető, közelebb lépek hozzá és végigsimítok rajta. A ló hirtelen fordul meg és elüget, én utána futok, de azt veszem észre, hogy ügetése vágtába csap át. Csak rohanok utána, de mindhiába, mintha erőm elhagyott volna. Gyengének és sebezhetőnek érzem magam. A fehér csoda egyre csak távolodik, egy aprócska pontnak látom a távolban, s én úgy érzem, újra ember vagyok...
Szemeim felpattannak, és szinte alig kapok levegőt, lihegek, mint egy kivert kutya. Mélyen szívom magamba a levegőt, úgy érzem magam, mintha tényleg futottam volna. A különbség csak az, hogy a víz nem vert le. Mikor testem végre lenyugszik, gondolkodni kezdek a tegnapi éjszakán. Minden olyan zavaros, alig emlékszem valamire. Képek villannak a szemem elé, de túlságosan hiányos a puzzle, nem tudom így összerakni. Egyet viszont egészen biztosan tudok, márpedig azt, hogy nem haltam meg, pedig tegnap este eléggé közel voltam hozzá. Körültekintek, hogy hol is vagyok, mire ajkaim apró mosolyra húzódnak... Hát már megint Vele. A hideg is végigfut rajtam, amikor végre leesik, hogy hol vagyok, bár inkább az a fontosabb, hogy kivel. Visszahanyatlok az ágyra és felsóhajtok. Pár pillanat erejéig fekszek csukott szemmel, majd erőt veszek magamon és újra felülök. Szemeim a legközelebbi órára révednek, amik fél hetet mutatnak. Átaludtam volna az egész napot? Talán jobb is. Sőt, egészen biztos, hogy jobb, mostanra elég energiát és erőt gyűjtöttem magamba. Csodálatos érzés, amikor az ember, vagy bármely másik lény érzi magában a kitörni vágyó erőt. Amitől egyszerűen nem bír nyugodni.
- Klaus? - Hangom picit rekedtes és megremeg, ahogy a férfit szólítom. Agyamban gondolatok sokaságai keringenek, most ebben a pillanatban annyi, de annyi mindent szeretnék csinálni. De leginkább látni Őt, mert tudom, hogy ez mindjárt be fog következni. Percek vagy akár pillanatok kérdése az egész. Nem tudom, hogy most hol van, de mindig megtalál és általában még csak szólítanom se kell, és ez valami hihetetlen eufóriával tölt el. Furcsa és egyben jó érzés ölelt körül, boldogság és magabiztosság keveredése, talán ehhez tudnám a legjobban hasonlítani. Amint a szemem elé kerül, tekintetem rögvest az Övébe fúródik.

YOU'RE BEAUTIFUL, STRONG, YOU'RE FULL OF LIGHT. I ENJOY YOU.

Mi lett belőled? Mégis mit tett veled?

A nappaliban lévő fotelben ülve meredtem bele a semmibe, majd pillantásom a kezemben tartott pohár vérre esett. Lassan emeltem a számhoz a hideg poharat, de félúton a mozdulat elhalt, a jelentése elveszett valahol a néhány évvel ezelőtti múltamban, amikor még a vér jelentett mindent helyette. Nem tudtam, hogy hogyan történhetett meg és azt sem, hogy hogyan tarthat ennyi ideig, de ki akartam törölni magamból az érzést. Elpusztítani mindörökre, ahogy a démonnal tettem, aki múlt éjszaka megtámadta. Hidegvérrel fojtottam vízbe, de ez nem volt elég – a halála nem volt elég, kellett, hogy ki tudjam tölteni rajta a dühömet, olyan dühöt, amit még ezer év alatt sem éreztem magamban. Bántotta, majdnem megölte Carolinet és én csak el akartam pusztítani. Voltak már rossz pillanataim, de ilyen még soha. Az érzés, hogy elveszíthetem valami iszonyatos erővel taszított a mélységbe, teljesen túlnőtt rajtam és a végén már nem maradt racionalitás, csak az elmémre ereszkedő vörös köd és igazi szörnyeteggé váltam, pontosan olyanná, mint amilyennek mindenki gondol – amilyennek ő is gondol. Hogyan tehette ezt velem, hogy tudta elérni, hogy ennyire…? Ismét a vérre néztem, mozdítottam egy keveset a poháron, hogy a folyadék meglötyögjön benne és úgy vizsgálhassam a benne csillanó selymes, arany-vörös árnyalatot, mintha jóféle bort nézegetnék. Szánalmas voltam. Rebekahnak tökéletesen igaza volt ezzel az egésszel kapcsolatban: mi, eredetik, mindig rosszul választunk. Vagy csak arra nem vagyok érdemes, hogy ő válasszon engem? Elvégre, milyen jogon várnám el tőle? Megöltem a barátait, megharaptattam egy vérfarkassal és, ha Salvatore nem menti meg, kitéptem volna a szívét egy oltáron. Nem tudtam semmit jóvátenni, amit elkövettem ellene, de talán még egy valamit tehettem érte. Békén kell hagynom, el kell engednem, mert úgy lesz a legjobb mindkettőnknek. Vér kellett, hát a kiittam egy cseppig a poharam tartalmát. Minden kósza érzelmet el akartam tűntetni, felmarcangolni, porig égetni, a saját szívem zúzni darabokra, mielőtt ő teszi meg. Szív… Van egyáltalán vagy elhagytam már valahol az évszázadok során?

Hirtelen irritálni kezdett, hogy egy helyben ülök. Irritálni kezdett a pohár a kezemben, mert nem így kellett a vér. Egy fiatal lány kellett, egy vonzó nő, akiben csak úgy pezseg az élet – mindennél jobban kellett az érzés, miként fogaim feltépik a puha bőrrel fedett nyakat és az utánozhatatlanul friss, meleg vér megindul lefelé a torkomon új erővel feltöltve a kiszáradt ereket. Mindennél jobban kellett a vadászat, a gyilkolás érzése, csakhogy amíg itt volt nem tehettem. Hirtelen irritálni kezdett, hogy tudtam, ott van fent, alszik a hálószobámban, gyönyörű álmokat él át, amíg én itt senyvedek utána vágyakozva. Irritált, egyszerűen megőrjített a gondolat, hogy nem mehetek fel és csókolhatom meg újra. Ő a szörnyeteg, hogy egyszer is engedte! Megmutatta, hogy mit vesztek el úgy, hogy nem is az enyém. Igenis meg akartam csókolni! Még egyszer, még százszor, ki számolta volna?! De ő mindig ellökött magától, nem kellettem neki – nem kellek neki. Pedig őt már sosem tudtam volna bántani… Mellette más voltam, mint valójában. Nem… Nélküle voltam más.

Egy pillanat alatt fenntermettem a szoba ajtajában, mikor meghallottam, hogy hív. Az ajtóban viszont megtorpantam egy pillanatra és lehajtottam a fejem, hogy hangtalanul nevessek saját magamon. Hát ennyi volt a nagy elhatározás, nem igaz? Hív és te rohansz. Mi mást is tehetnél? Végül keserves mosollyal az arcomon kinyitottam az ajtót és beléptem a szobába. Az ágyon ült, azonnal a szemembe nézett és a mosolyától megroppant bennem valami, mintha a csontjaimat törték volna össze egyenként, de egyre lassabban, hogy jobban fájjon… Hát visszamosolyogtam.

- Jobban vagy, kedvesem? – ugyanazzal a halvány mosollyal közelebb léptem és leültem az ágy sarkába. Szerettem volna még közelebb kerülni hozzá, megérinteni, átölelni, hogy tényleg biztos legyek benne, már jól van. Ehelyett mozdulatlanul ültem ott várva a válaszát és a pillantásunk egy másodpercre sem szakadt meg, csak a szívem.

Álmomat hamar elfelejtem, hogy is tudnék ilyenre gondolni, amikor a valóság sokkal szebb? Mindenki álomvilágban akar élni, az emberek csak a vágyaikat kergetik, ahelyett, hogy megragadnák őket. Én nem ezt teszem. Én nem feledkezem meg az életről, nem merülök el álmaim mély tengerében, csupán csak megtagadtam a jót. A gyönyörűt, ezt a rettentő gyönyörűséget, ami a hatalmába kerített... Bár csak ez ragadott volna magával, már rég nem kellene a vágyaim után rohannom, ha nem lenne bennem a félelem. A félelem, ami az emberbe lakozik, ami kételyeket ébreszt benne, ami megpróbálja elgyengíteni...
Amint kimondom a nevét ő már itt is van. A szívem sajdul meg, hogy lehetek ilyen szörnyeteg? Hogy tehetem ezt vele? Hisz ő bármit megtenne értem... A tegnapi után, teljes mértékig biztos vagyok ebben. Bűn volt kételkednem benne. Bűn volt megtagadni. Szeretem, nem akarom többet bántani.

Lágy mosoly jelenik meg az ajkaimon, és egyben megnyugvás is tükröződik rajtam, amikor belép a szobába. Kérdésére lassan bólintok egyet, lágy hangon válaszolok.
- Sokkal. Sokkal jobban vagyok. - Felelem halkan, szinte suttogva. Nyelek egyet, majd lerúgom magamról a takarót és vámpírgyorsasággal kerülök hozzá egészen közel. Szívemnek szinte lehetetlen parancsolni, úgy érzem menten kiugrik a mellkasomból. Gondolatok villámgyorsasággal peregnek a fejemben, túl sok gondolat van bennem, amit meg kell vele osztanom,
- Köszönöm. - Mondom, miközben kezem az arcára simul. Nagy nehezen elnyomok magamban egy sóhajt. Ajkaimat lassan nyitom ki, tekintetem már szinte összeforrt az övével.
- Én... - Nyögöm halkan, de szavam elakad. Nem is tudom, hogyan kezdjek bele, elakarom mondani neki, hogy mennyire vágyom rá, hogy mennyire hálás vagyok neki és, hogy mennyire ostoba voltam, hogy eddig figyelembe se vettem, hogy eddig kínoztam, de nem csak őt magamat is. És még azt is el szeretném neki mondani, hogy mindezt mennyire sajnálom, de csak ülök, egészen közel hozzá. Érezheti az arcán a forró leheletem, szinte csak centik választanak minket el egymástól. Erőt veszek magamon és levegővel töltöm meg a tüdőmet, majd miután kifújtam gondolataimat szavakba öntöm.
- Sajnálom, amit veled tettem... Rájöttem, hogy lehetetlen nélküled léteznem, szükségem van rád. Ellöktelek magamtól, pedig nem akartalak, csak egyszerűen féltem. Rémisztő, hogy valami ennyire szép,.. - Mondom, majd veszek egy nagy levegőt, szememet egy pillanatra lehunyom, de épp csak egy pillanatra, utána már újra Klausra nézek. Másik kezemet is az arcára simítom és úgy húzom közel magamhoz, ajkainkat milliméterek választják el egymástól. Szavaimat szinte csak lehelem...
- Akarlak Niklaus, minden porcikám vágyik rád, féltelek megismerni pedig vonzol, el sem tudod hinni, hogy mennyire, szinte már borzalmas, oly" annyira, hogy fáj. Rettentően sajnálom, ha fájdalmat okoztam neked.... Én... úgy érzem magam mint egy lepke aki vágyik az ismeretlen fényre, csak épp fél megérinteni azt... - Suttogom az ajkaiba, az előbb még ura voltam a gondolataimnak, képes voltam gondolkodni, de pillanatok alatt veszítem el. Hagyom, hogy elmém gyengüljön és kaput nyitok a vágyaimnak, amit csak őt akarják. Az egyik kezem már a haját borzolja, a másikkal pedig az arcát cirógatom. Ajkaim elnyílnak, szemeimet lehunyom, és annyi, de annyi elutasítás után most én vagyok az, aki kezdeményez. Én vagyok az, aki most forró, szenvedélyes csókot lehel az ajkaira. Nyelvem vad táncba kezd az övével, kezeim a nyakát karolják át, nem tudok parancsolni magamnak. Nem is akarok, hosszú idő után most engedem, hogy a szívem vezéreljen. Az ölébe csusszanok, lábaimmal átkarolom. Tér és idő megszűnik létezni, az egyetlen, akire most koncentrálni tudok az ő. Pár centire eltolom magamtól, de csak annyira, hogy ki tudjak magamból egyetlen egy mondatot préselni.
- Sz... - Nyögném, halkan, de ajkaim már újra az övére tapadnak. Nem, még nem tudom kimondani, hogy szeretlek. Még korai lenne, nem csak neki, talán még nekem is. Arra nem is gondolok, hogy egyáltalán mit érez most... Lehet már rég a pokolba kíván... Lehet, hogy már nem akar, lehet túl késő, hogy közöljem vele mindazt, ami eddig bennem égett. Kételyek támadnak bennem, az agyam pár pillanatig, mintha újra működésbe lépne, aztán újra a szívem az úr.
Önuralom? Nem tudom mi az, pedig még csak az imént veszítettem el... Kitörtem a zubbonyból, amibe eddig zártam magam, mérhetetlen boldogság lesz úrrá rajtam, teljesen megfeledkezek arról, hogy mennyire szomjas vagyok. Hát tényleg nincs szükségem a vérre? Nincs szükségem az éltető nedűre, a forró vörös csodára? Hogyan is érdekelne most pont a vér, amikor nemhogy az egész világról, de megfeledkezem még magamról is...

YOU'RE BEAUTIFUL, STRONG, YOU'RE FULL OF LIGHT. I ENJOY YOU.

Annyiszor lefestettem már, minden egyes négyzetcentiméterét, amit csak ismerhettem, ismertem, de még most is rácsodálkoztam, hogy milyen gyönyörű. A selymes takaró kirajzolta a vonalait, ahogy az ágyban ült, végtagjai lazák voltak, kecsesek. A könnyű reggeli fény egészen új szögből világította meg az arcát teljesen kirajzolva ezzel az arccsontját, árnyékot vetve a két kis zugba az orra alatt, mikor mosolygott. Erre a képre csak mosolyogni lehetett, akárhogyan is fájt. Szerettem volna még egyszer lefesteni. Még utoljára, búcsúzóul, mert vétek lett volna ebben a tökéletességében nem megtenni. De nem lehetett, így beértem azzal, hogy elraktározom a képet, mert az bőven elég volt így, hogy mintha csak egy élő műalkotást láttam volna. Nyoma sem volt rajta a tegnap éjjelnek, talán már nem is emlékezett rá. Biztos voltam benne, hogy én minden másodpercére az örökkévalóságig emlékezni fogok. Sosem fogom elfelejteni a sikolyát, a kétségbeesést és a földöntúli félelmet a szemeiben. Ha rá gondoltam ökölbe szorult a kezem és ölni akartam, megbosszulni még egyszer, hogy így kellett látnom, pedig már megbosszultam egyszer. Voltak szörnyetegek a világban rajtam kívül és ki akartam őket irtani, hogy egy se maradjon rajtam kívül, hogy csak én lehessek, akit gyűlölhetnek, akit félhetnek. Hogy legalább érezzem azt, hogy valaminek a tetején vagyok. Nagy királyok úgy tartották, hogy a néptől a legjobb a tisztelet, de, ha ez nincs meg, még mindig ott van a félelem. Ha félnek, akkor nagy vagy, akkor megteheted, amit más nem. Nem tartozol felelősséggel, számadással, megtehetsz bármit, elvehetsz bármit, amit akarsz. Én mindig megkapom, mindig megkaptam, amit akarok egészen eddig. Ha nem kaptam meg, elvettem erővel, de őt nem lehetett, nem tudtam és nem lennék rá képes még most sem. Szánalmas. Gyűlöltem a gondolatot, hogy hatása van felettem. Mintha varázserővel láncolt volna magához, mintha megigézett volna, aztán várná, hogy mikor könyörgök majd érte. Nem, Caroline, azt nem fogok. Gyűlöltem a gyönyörűséget és gyűlöltem már őt is. Azt, hogy játszik velem mondván, hogy én teszem. Nem, nem én vagyok mindig a rossz, de majd az leszek, kedvesem. Ígérem, nem kell csalódnod. Mert a gyűlölet… Gyűlöltem magam, amiért sosem fogod nekem megmutatni, milyen az, mikor nincs jelen.

- Ennek igazán örülök. – mosolyodtam újra el. Köröztünk. Egy nagy körben kergettük a másikat, más-más indokkal és én nem tudtam ebből kiszakadni, pedig nekem kellett. Annyiszor megpróbált már kilökni, hogy ideje volt észrevennem, mielőtt teljesen elveszítem magam. Vagy már megtörtént? Ez volt a célja? Egy pillanat alatt termett közvetlen mellettem, hogy tovább kínozzon. Mit akarsz tenni velem, Caroline, amikor már mindent megtettél? Hát nem látod, nem látod, hogy mit érzek? Miért kínzol tovább, ha már eldöntötted, hogy úgy sem engedsz nekem? Miért kínzol, ha nem hagyod, hogy meggyőzzelek arról, hogy nem vagyok egy szörnyeteg, akitől félned kéne? Te vagy az! Érezned kell, hogy feszülnek meg az izmaim, mikor ezt csinálod, mikor itt vagy. Tudod, milyen nagy erőfeszítésbe kerül udvariasnak maradni? Tudod milyen nehéz nem megcsókolni, amikor minden egyes átkozott pillanatban arra vágyom?! Tudod milyen az, hogy te nem ezt érzed? Dehogy tudod. Önző vagy, Caroline, és úgy a képedbe vágnám, de lehetetlen, amikor ennyire…

- Caroline… - ennyi, egy érintéssel megvett. Fájdalmas mosollyal kell tudomásul vennem, hogy így van. Nem akarok ránézni, de nem tudom megtenni, hogy nem teszem. Ennyi voltam. Meddig mehet még ez így? Odáig jutottam, hogy nem volt könnyebb felállni és ridegséget mímelni. Odáig jutottam, hogy nem tudtam kegyetlen lenni vele, még ha úgy nekem jobb is volt. Nem tudtam, hogy művelhette ezt, de bevált. Eldobható papucsot csinált a hatalmas hibridből, tökéletesen nevetséges. Nem akartam meghallgatni, pedig világos volt, hogy mondani akar valamit. De egy köszönetnyilvánítással nem lettem volna kisegítve. Mire elég egy köszönöm?! Ki akartam törni. De ott volt a keze az arcomon és égetett.

A szavak, a közelség, forró lélegzet a lélegzetem ellen célozva és egyszerre azt hittem, álmodom. Hogy varázslat taszított eszméletlen gyönyörbe, az játszik velem. Csak az lehet! Vagy hazudik, sért, bánt, tőrbe csal. Ó, Caroline, hát mit teszel? Hogy játsszam veled, ha nem ismerem a szabályokat, hát hogy hágjam át őket? Olyan sok minden volt. Elképzeltem, hogy egyszer majd hallom tőle. Hogy a szavak több tökéletes mondatba rendeződnek, hogy hozzám intézi őket és most, hogy megtörtént, hogy suttogott nekem, alig akartam elhinni. Meglepetés-meglepetés. Milyen édes, ha igaz. De igaz! Itt van, ajkaim között érzem lángját és csak egy pár milliméter kéne, már az enyém is.

Egyik kezem a csípőjére siklott és lélektükreiben láttam viszont a tekintetem. Én voltam, hát elfogadtál? Mikor behunyta a szemét a reflex arra késztetett volna, hogy megcsókoljam. Elhittem, hogy már lehet, hogy már hagyná, de olyan szép volt, hogy csak elvigyorodtam. Beleborzongtam. Istenem, Caroline, Caroline. Legszívesebben kiáltottam volna! Alig tértem magamhoz már csókolt és én csókoltam. Álom, mi más? Olyan gyönyörű, olyan csodás, hogy szavak sincsenek rá. Hát ilyen? Ezért szeret az ember? Ajkaim úgy falták, olyan hévvel, szenvedéllyel – nem tudtam betelni vele, lehetetlen lett volna. Elmémben csengő hangon visszhangoztak szavai és már tudtam, soha többé nem engedem el. Egy lélegzet, csak ennyi és újra csókolt, újra csókoltam, úgy illett hozzám, mintha mindig is ide tartozott volna. Gyengéd erőszakosan öleltem át, kezeim végigtáncoltak csípőjén, hátán, míg egyik a nyakára nem tapadt. Gyorsabban döntöttem az ágyra és magasodtam fölé, mint képzeltem volna. Nem volt tovább erőm, mindent kiszívott, már csak azt tudtam megtenni, amit akartam. A száját csókoltam, a nyelvem feszesen táncolt körbe az övével, majd a nyakát haraptam, a kulcscsontját.

El kellett vágnom, tudnom kellett, hogy minden igaz. Egy pillanatig ziháltam, forró leheletem nyakának édes vonalát csiklandozta és éreztem, ahogyan az erek megdagadnak az arcomon, majd ugyanolyan gyorsan el is tűnnek. Megemelkedtem, hogy a milliméterekből centik legyenek, majd tekintetem gyönyörű kékjeibe fúrtam. Kisimítottam egy arany tincset a szeme elől, végigsimítottam az arccsontján. Láttam mindent, ami kellett.

- Jó ég, Caroline. Mit csináltál velem? – súgtam puhán, és végül újra megcsókoltam a csók pedig azt ordította, már az enyém vagy.

Mérhetetlen bűntudat fog el, ahogy látom... Sírni akarok, zokogni, de nem tudok. Egyetlen egy könnycsepp sem gördül le az arcomon.
Úgy látszik tegnap éjjel az összes elfogyott. Egy pillanatra lehunyom a szemem és homályos, kusza képek villannak be. Egy velőtrázó sikoly. Egy sikoly, ami tőlem ered. Voltam már közel a halálhoz, de ez... ami tegnap volt. Nem is tudom mihez hasonlítani, egyszerűen csak elakarom felejteni az egészet. Nem emlékezni rá. Kivéve egyetlen egy pillanatot, amikor rémülettel teli tekintetem az övével találkozott. Pillanatok alatt szivárgott el belőlem a félelem, mert tudtam, hogyha ő ott van akkor semmi bajom nem eshet...

Keservesen mosolyodok el szavai hallatán, majd közel kerülök hozzá. Belefáradtam ebbe az egészbe, küzdök a semmi ellen. Küzdök az ellen, ami előbb vagy utóbb be fog következni. Mert tudtam, hogy meg fog történni, mert én is akartam. Oh, hogy a fenébe ne akartam volna? De.. de akkor miért küzdöttem ellene? Mert ilyen vagyok, még saját magam ellen is harcolni akartam. És harcoltam is, de nem győztem... Érzések, amiknek senki nem tud határt szabni, amiket senki nem tud irányítani. Megtörtént, úgy hogy észre sem vettem. Szinte fel sem tűnt maga a folyamat. Visszavonhatatlanul, de beleszerettem. És, hogy Ő mit érez? Nem tudom biztosan, de azt tudom, hogy velem más. Egy közös duettünk van, amit rajtunk, kettőnkön kívül senki más nem érthet meg. És ez 'oly csodás, istenem! Boldogsággal tölt el, ha erre gondolok. Legszívesebben felkacagnék, nekem mutatott valamit, amit eddig még másnak nem.
A nevemet mondja, mire mutatóujjam az ajkaira siklik. Hát nem akarsz meghallgatni? Hát már nem érdekellek? Egy röpke pillanatig fájdalom hasít keresztül rajtam, úgy érzem, mintha a lelkemben vájkálnának. Aztán suttogni kezdek, gondolataimat végre szavakba öntöm és én el se hiszem! Megkönnyebbülök. Szavakat sem találok arra, azokra az érzésekre, amik most bennem keverednek. Azt akarom, hogy megcsókoljon, hogy...
Keze végig siklik a csípőmön, a hátamon, éget az érintése, de a hideg mégis kiráz. Mégis lúdbőrös leszek tőle. Kellemes borzongás játszik velem. Szemeimet lehunyom és automatikusan várom, hogy közel rántson magához, hogy végre csókoljon. Hogy ajkai az enyémet simogassák. De nem teszi, csak akkor csókol vissza, amikor én már megtettem. Ölelem, szorosan vonom magamhoz. Vajon mit gondol? Vajon mit érez? Vajon az ő szíve is valami ismeretlen, vad ritmust diktál? Vajon szeret? Akar? Vágyik rám? Mert én igen, és el sem akarom engedni. Nem. Most, hogy már végre megízleltem teljes valójában. Már nem. Soha. Azt akarom, hogy örökre az enyém legyen. Csak az enyém. Önző lennék? Biztosan az vagyok, de már ez sem tud érdekelni. Már nem érdekel semmi sem. Csak Ő és ő. Hevesen csókol, így akaratlanul is, de elmosolyodom. Viszont... Mintha könnyeim is eleredtek volna. Picit eltolom magamtól és úgy nézek rá. Mélyen a szemeimbe nézek, istenem a tekintete... Nem is vagy e világi, te drága...
- Hát nem haragszol rám? - csúsznak ki ajkaimon a szavak, könnyes arccal mosolyodok el. Halkan beszélek, hangom picit megremeg. Már kezdtem félni, hogy nem szeret. Hogy nem akar, hogy csak eddig tartott a varázs. Hogy végleg eltaszítottam magamtól. A fülébe sóhajtok, a következő pillanatban pedig már fölém magaslik. Nyelek egyet, vad borzongás járja át a testem minden egyes részét. A nyakamra mér egy harapást, mire ajkaim lassan nyílnak el és hangos sóhaj szakad fel a tüdőmből. Már nem is tudom, hogy ki vagyok, csak azt tudom, hogy az övé. Az övé, hát ki másé? Csókot adok az arcára, a szájára, a nyakára. Csókolni akarom mindenét! Még mindig nem fogtam fel, hogy mit csinálok. Agyam és ép elmém teljesen felmondta a szolgálatot, csak a vágyaim és az érzéseim vezetnek.
Érzem, hogy eltávolodik tőlem, kezével végigsimít az arcomon, mire elmosolyodom. Egy pillanatra sem veszem le róla a tekintetem, ujjaim körbeölelik a kezét és az arcomról a nyakamra, a mellemen át egészen a derekamig húzom le a kezét. Szavai hallatán, halkan, szuszogva nevetek fel. Mire válaszolhatnék, már újra csókol. Ajkaim gyengéden tapadnak az övére, kezeimmel a nyakát karolom át és úgy húzom még közelebb magamhoz. Hat tehetném, megállítanám az időt, hogy örökre így legyünk. A szívem pedig, oh, a szívem valami vad és őrült ritmusba kezdett, és egyre csak fokozódik. Ha akarnám se tudnám megállítani. De hát ki lenne az a bolond, aki ennek véget akarna vetni? Bűn lenne! Igazi és megbocsájthatatlan bűn! A csók véget ér, én pedig eszméletlen gyorsasággal fordítok a helyzeten, úgy hogy én kerüljek felülre. Kezeimmel a feje fölé szorítom a kezeit, közben ajkaimon csábos mosoly szalad keresztül. Az előbbi kérdésére pedig csak suttogva válaszolok. Mondhatnék mást is, mondhatnám, hogy ne haragudj, hogy sajnálom, de nem. Nem akarom megtörni a pillanatot a szánalmas és kicsinyes sajnálkozásommal. Nem is kellenek ide szavak. Kevés lenne, nem tudnám velük kifejezni önmagam. Tettekkel akarom neki kimutatni azt, amit már nem tudok szavakba önteni...
- Még semmit, Niklaus... - Mondom, miközben ajkaim már a nyakát csókolják, mélyen magamba szívom az illatát. Szinte teljesen megrészegít, de nem úgy mint egy függőt az ital. Nem... sokkal mámorítóbban, sokkal erősebben, szinte beleremegek. És ahogy a nevét ejtem ki. Még százszor, ezerszer ki akarom mondani e nevet az ajkaimon, de nem is számolnám. Csak hagy mondjam, hagy mondjam, mert szeretem, mert amikor kimondom akkor mosolygok. Nyelek egyet, majd egyik kezemmel elengedem az övét, ami aztán a mellkasára vándorol. Ujjaim lassan, cirógatva csúsznak be a pólója alá, apró kis köröket kezdek rajta rajzolgatni, majd végül ujjaim lágy, de mégis gyors táncba kezdenek rajta. Tekintetem újra találkozik az övével , nem tudok mit mondani. Nem találok szavakat, egyszerűen csak a szemébe akarok nézni. Látni akarom a tekintetét, mert látnom kell. El akarok veszni a pillanatban, azt akarom, hogy soha ne érjen véget. Életemben nem éreztem magamban ennyi vágyat, ekkora szerelmet. Mert bármennyire is próbáltam tagadni, szerelmes vagyok. Tűz lobbant fel bennem, amit lehetetlen eloltani...
Végül újra megtaláltam a száját, és amikor megcsókoltam, hallottam artériáim vad dobolását a fejemben. Akárha szédület mélységébe merültem volna hirtelen, benne és önmagamban: kettőnk tengerében...

YOU'RE BEAUTIFUL, STRONG, YOU'RE FULL OF LIGHT. I ENJOY YOU.

Sosem voltam jó ember. Az évezredek alatt sok minden történt, de talán én magam mindig ugyanaz maradtam. Mindig ugyanaz a gyilkos, senki sem várhatott mást. Annyi embert öltem meg, hogy már összeszámolni se tudnám és, hogy miért? Mert érdekemben állt, mert kedvem tartotta, öltem önzésből, a vér miatt, azért, hogy végre egésszé válhassak, azért, mert az emberek vagy épp más fajba tartozók, akiket meggyilkoltam képesek voltak szeretni másokat, én pedig nem. Sosem tudtam igazán, hogyan kell – nem volt, aki meg akarta volna mutatni. Miért jó, ha megnyitod a szíved, ha a másik úgyis elárul, eldob? Tönkretettem életeket, párokat, családokat, egyetlen harapással képes voltam és képes lennék megtenni újra és újra, amíg csak tart az örökkévalóság. De már nem akarom. Sosem sajnáltam semmit és senkit, nem is ismertem a bűntudat érzetét, amíg nem jött ő. Érte érdemes volt. Csak besétált abban a kék ruhában, beragyogta a termet, másra ránézni sem lehetett annyira gyönyörű volt és sosem félt. Sosem félt tőlem, ő… Meghallgatott, megértett és kioktatott és vitázott velem és képes volt megnevettetni vagy felhúzni, amihez épp kedve volt. Még visszagondolni rá is édes, kívánatos… Érte megjártam volna akár a poklot is, ha kéri és talán meg is jártam, már igazán nem tudom. De cserébe mosolyt adott, olyan gyönyörűséget, ami elsöpörte a rosszat. Talán kiirtotta belőlem is, ha egyáltalán ez lehetséges. Nem. Biztosan nem, de jobbá tett, valódibbá, emberibbé… Régen, még emberkoromban, volt egy lány, Tatia. Gyönyörű volt, kedves. Talán szerettem, azt hittem, szeretem, de most már, ehhez az érzéshez viszonyítva nem tudnám megmondani. Mert ez százszorta nagyobb erővel vág földhöz, mint akármilyen impulzus. Úgy játszik velem, akár papírral a szél, táncol, reptet, aztán elejt, hogy megint felkapjon. Nincs is rá jobb hasonlat, ez valami egészen új, egészen más, valami isteni! Biztos vagyok benne, hogy még sosem éreztem, noha mindig is vágytam, és Caroline… Ó, milyen elmondhatatlan. Bármit megtennék érte, az életem adnám érte. Te jó ég, Caroline, hát tényleg itt vagy?

Az örökké-hez mérve egy pillanattal lehet egyenlő egyetlen egy aprócska év, mégis többnek tűnt, mint a mögöttem álló ezer. Annyi ideje próbáltam meggyőzni Carolinet arról, hogy bízhat bennem, hogy már lassan feladtam a dolgot, de most… Minden megváltozott azzal, hogy végre elhitte nekem. A szavai olyan falat törtek át bennem, amiről nem is tudtam. Minden új értelmet nyert, úgy éreztem, mintha minden egyes porcikám vér nélkül telítődött volna erővel, mintha arra teremtetett volna, hogy a karjaimban tarthassam. Ki gondolta volna, nem igaz? A gyilkos hibridnek van jó oldala, tud szeretni, akar szeretni – hiszen őt szeretem, mindig akartam, jobban akartam őt, mint bármit, és nem azért, mert nem kaphattam meg. Most, hogy itt volt, hogy csókolt és csókolhattam, boldog voltam. Talán azt se tudom, hogy mi az, de bármi is, ez az érzés biztosan nagyon közel lehetett hozzá. Nem tudtam volna elképzelni, hogy másképp legyen. Úgy akartam, ahogy volt. Semmi elégedetlenség, semmi hiba, csak a kezem a csípőjén.

- Nem. – mondtam halkan, puhán, mialatt alig hallható nevetéssel megráztam a fejem. Rámosolyogtam, sok tettetett mosoly után igazán, mert mosolyogni akartam. Mosolyogni, mert gyönyörű volt és törékeny és, mert tudtam, hogy én sosem fogom összetörni. Végig a szemébe néztem, egyik kezem lágyan siklott fel az arcához, hogy letöröljek egy könnycseppet, amire már nem volt semmi szükség. Ugyanolyan lágy hangon folytattam. – Ezer évet vártam valakire, aki olyan, mint te, Caroline. Lehetetlen lenne haragudnom, amiért végre eljöttél. – még jobban elmosolyodtam, aztán már csókoltam is újra. Túl sokat vártam és túl keveset kaptam belőle eddig ahhoz, hogy most elég legyen belőle. Akartam, jobban kellett, mint a vér, ami éltet. Abban a pillanatban ő volt, ami éltetett és ezt nem cseréltem volna le semmiért, nem adtam volna semmiért és főleg nem hagytam volna, hogy bárki is elvegye. Csak őt akartam, azt, hogy örökké az enyém legyen és biztos voltam benne, ha rajtam múlik, így lesz.

Nem tudom, csókoltam-e már valakit ilyen hévvel. Egyszerűen őrület az egész, mintha kihozná belőlem a legjobbal együtt a legrosszabbat is, a vadállatot, ami csak rá vágyik, a vadállatot, ami másodpercek alatt szelídül meg egyetlen szavára. Hát ez az. A hatása felégeti a bőrömet, a csontomig lemarja rólam a húst és én csak élvezem minden pillanatát, mert mindig kellett. Kellett az ajkainak utánozhatatlan érzése, kellett testének minden egyes porcikája, az az utánozhatatlan, mikor saját testem és a lepedő közé préselődik – de a legjobban a szíve kellett, ő maga kellett mindenestül. Végül aztán egy újabb csók szakadt véget és én rövidebb idő alatt kerültem a párnákba, mint tiltakozni tudtam volna. De nem is akartam. Láttam a mosolyt az arcán, szexibb volt, mint valaha és már kétségem sem lehetett afelől, hogy teljesen beindít. Legszívesebben most rögtön letéptem volna róla az összes ruhát, csókoltam volna, ahol csak érem, de most rajta volt a sor. Ahogy a kezemet lefogta, ahogy a szavak végiggördültek az ajkain, az valami csodálatos volt, valami egészen vad, ami azt súgta, hogy ugyanarra gondolunk és ez mámorítóbb volt a legerősebb italnál, drognál. Ahogy a nevem végiggördült a nyelvén, abba bele akartam borzongani. Kevesen hívtak így, Mikael szájából egy gyilkos neve volt, egy elharsogott szitokszó, egy átok. Estheréből megint más, de alapjaiban ugyanaz – gúny, csalódottság. De, ahogy Caroline kimondta, az maga volt a megtestesült vágy, a kísértés, a szépség. Bármeddig elhallgattam volna, ahogy évekig eléltem volna csupán a szája ízén, de abban a pillanatban többet, sokkal többet akartam kapni, mert vágytam és szerettem!

Mikor kezét megéreztem a bőrömön már világos volt, hogy akkor sem tudnék leállni, ha kérné. Túl nagy volt a kísértés és én túl erőtlen voltam ahhoz, hogy ne engedjek neki. Szabad kezem a combjára siklott, majd onnan egészen fel a felsője alá. Éreztem puha bőrét, akár a selyem, olyan volt, és csak még jobban megrészegített, így, mikor aztán forró ajkai egy pillanatra elszakadtak az enyémektől, szinte letéptem róla a felesleges ruhadarabot. Még egy szenvedélyes csókot adtam a szájára, majd hevesen szorítottam magamhoz. Csókjaimmal villámgyorsan borítottam be nyakának minden egyes hajlatát, majd lejjebb haladtam át a kulcscsonton a melleiig. Nyelvem hálásan járta végig a melltartó szegélyét, miközben az ujjaim már keresték is a hátán a kapcsot. Meg is találták és valahol az elmémre ereszkedett vörös, mámoros ködben eltűnt az a pillanat, ahol hezitálnom kellett volna a kikapcsolás előtt. A kis csat szinte érintés nélkül pattant el, megadta magát nekem és ezért kellett egy csók.

- Akarlak, Caroline! – súgtam végül az ajkaira lehelt csók után egészen forró lélegzettel, majd csókot adtam a nyakára. – Azt akarom, hogy örökké az enyém legyél.

Kislány koromban mindig is az igaz szerelemről álmodoztam. Hogy lesz majd valaki az életemben, akiért bármit megtudnék tenni, nem számítana semmi csak ő, és hogy ez fordítva is igaz legyen. Aztán később rájöttem, hogy ilyen nem igazán létezik... Amíg gyermek az ember sok olyan dologban hisz, ami nem igaz... Viszont most meg kellett bizonyosodnom arról, hogy nagyon is igaz. Leírhatatlan érzés fogott el, nem léteznek tündérmesék- Viszont ez sokkalta szebb annál, sokkal valódibb, sokkal gyönyörűbb. Kézzelfogható, és ez az ami igazán számít.
Amit Tyler iránt éreztem az silány változata ennek, ami most a hatalmába kerít. Ez teljesen más. Egészen új és különös. Életemben nem éreztem még ennyi vágyat és szeretetet senki iránt sem. Teljesen megbolondít, mintha már nem is tudnám, hogy ki lennék, egyszerűen csak úgy vagyok és élek. Nem a vértől, nem a levegőtől, vagy bármi mástól, hanem tőle.
Egy év. Egyetlen egy évecske kellett ahhoz, hogy rájöjjek, hogy szeretem. Ha vámpírléptekben nézzük ezt az egy évet szinte semmi. Főleg, ha belegondolok, hogy mennyi évem van még hátra. Szinte beleszédülök, egyszerűen nem bírom felfogni. Egy egész örökkévalóság. És ez még csak a kezdet.
Amikor kimondja, hogy nem csak elmosolyodok. Nem tudok mást tenni, csak mosolyogni, így tudom a legegyszerűbben kifejezni azt az örömöt, boldogságot, ami most bennem uralkodik. Hallom a szavait, és talán még értem is őket, bágyadtan pislogok rá. Hát már gondolkodni sem tudok? Elraktározom a szavait, majd... majd értelmezem őket, de most... Mondani sem tudok semmit. Picit elnyitom az ajkaimat, majd lassan és kissé sután bólintok. Aztán ajkaink újra megtalálják egymást és én olyan hévvel csókolom, olyan erővel, hogy még én magam is meglepődök rajta. Ebben a pillanatban elfelejtem a kételyeimet, elfelejtem azt, hogy vajon mások mit fognak mondani, elfelejtek mindenki mást, akit ismerek. Az agyam csak egy személyre tud összpontosítani és az csak is Klaus.
Sóhaj szakad fel belőlem, amit még csak visszatartani se tudok. De talán nem is akarok, sőt egészen biztos, hogy nem akarom. Ahogy csókol, ahogy végigsimít rajtam, az valami csoda. Nem tudok vele betelni, azt akarom, hogy örökre így maradjon. Aztán kezem a mellkasára siklik, szinte égeti a tenyeremet. Egyre jobban érzem, hogy elvesztem, hogy már nem tudok parancsolni magamnak. Csak teszem, amit jónak, amit helyesnek érzek. Körmeim egészen óvatosan, egyáltalán nem fájdalmasan fájnak a bőrébe, és úgy húzom rajta végig a kezemet egészen a nadrágja széléig. Közben csókolom, hol vadabban, hol szelídebben.
Keze a combomon siklik végig, egészen felperzsel, menten meggyulladok az érintéstől. Amikor ujjai táncot járnak a felsőm alatt, ajkaim elnyílnak, és mintha valamit dünnyögnék, de én sem tudom, hogy mit. Talán csak egy sóhaj és egy apró kis nyögés közti valami. A felsőmet szó szerint tépi le rólam, mire én megfogom a vállait és úgy húzom fel ülő helyzetbe. Egy pillanat alatt fut rajtam végig a hideg, testem ahol csak lehetséges lúdbőrös lesz. Apró mosoly villan az arcomon, ahogy ráeszmélek saját gyengeségemre.
Csókokkal borítja be a nyakamat, mire én lehunyom a szememet és hátravetem a fejemet, hogy még inkább hozzám tudjon férni. Ölelem, szorítom magamhoz, amennyire csak lehetséges. Ujjaim vadul cirógatják, minden egyes testrészét, amit csak elérnek. Egy pillanat alatt kerül le rólam a melltartó, mire felsóhajtok. Kezem lesiklanak pólója szegélyéig, majd lehúzom róla a felesleges ruhadarabot. Az ajkait csókolom, szinte már nem is érzem a számat, de nem tudom abbahagyni. Oly’ annyira lázba hoz, lehetetlen lenne akár egy percre is eltávolodnom tőle. Meghallom halk mondatát, mire újabb boldogság hormonok keletkeznek bennem. Aztán folytatja, amit felfogni ugyan felfogok, de nem akarom elhinni, hogy igaz. Annyira szép és csodás, talán csak álmodom?
- A Tiéd vagyok. – Lehelem halkan, szinte alig hallhatóan, de ha a szavaim annyira nem is meggyőzőek, a tekintetem mindent elárul. A kék tengerben ott van a válasz mindenre… Kezem a tarkójára siklik, és úgy csókolom, aztán ajkaim lejjebb tévednek, és a nyakát találom meg. Óvatosan harapom meg, aztán tovább folytatom nyelvünk vad táncát. Túl éles kép ez, hogy álom legyen. Színtiszta valóság, és csak az enyém.

YOU'RE BEAUTIFUL, STRONG, YOU'RE FULL OF LIGHT. I ENJOY YOU.

Emlékszem az első alkalomra, amikor ténylegesen közel kerültem hozzá. Utasítottam Tylert, hogy harapja őt meg... A születésnapján... Azt hittem, hogy ez majd egy kicsit leállítja Stefant és ő visszaadja a koporsóimat, hiszen azok voltak a legfontosabbak - akkor. Persze nem úgy sültek el a dolgok, ahogyan elterveztem, de a nap végén csak ott kötöttem ki, a szobájában. Tisztán él bennem a kép, az arca teli fájdalommal és félelemmel, mégis készen a halálra. Nem tudta, hogy mi értelme lehetne annak, hogy vámpírként tovább éljen, láttam a szemében, hogy bennem látja a módot, aki véget vethetne az egésznek. A vérfarkas harapás halálos egy vámpírra, de a haldoklás fájdalmas szenvedés. Ironikus, nem igaz? Vámpírként sosem betegszel meg, minden kór elkerül, csupán élsz örökké, a vértől függve. Aztán egy kis harapás, és egyszerre olyan poklot kell átélned, amiről már el is felejtetted, hogy létezik. Egy vámpír sem kívánna magának ilyen halált. Caroline sérülése nagyon rosszul nézett ki. A nyakán húzódott a harapás, tudtam, hogy fájdalmai vannak, hogy már biztosan halucinál is. Nem voltam benne biztos, hogy tud figyelni arra, amit mondok neki, de tudott. Nem láttam még nála erősebb nőt. Miután adtam neki a véremből még maradtam egy kicsit, csak amíg el nem aludt, aztán haza mentem. Akkor vettem először észre, hogy mennyire gyönyörű, mennyire ragyogó és erős. Akkor gondoltam először arra, hogy soha többé nem akarom őt bántani. A szülinapjára azt adtam neki, ami a legjobban jellemezte: gyémántokat. Lehet, hogy már akkor beleszerettem? Nem tudom utólag visszagondolva eldönteni, hogy melyik volt az a pillanat, amikor visszavonhatatlanul magába bolondított. Úgy, mint még senki. Játszani tudott velem, ahogy csak kedve tartotta. Vajon észrevette? Vagy csak most szembesült vele, hogy mennyire ki vagyok szolgáltatva neki?

Majdnem az elejétől fogva meg akartam kapni őt, de sosem tudtam volna elvenni. Őt nem. Bármit is akartam az életben, sosem kértem, nem kellett azzal fáradozzak, hogy tisztességes úton szerezzem meg. Csak elvettem, ha kellett, öltem érte, mert megtehettem, hatalmamban állt. De sosem tudtam volna készeríteni Carolinet. Az mindennel szemben állt volna, a természetemnek mondtam vele ellent és mégis olyan volt, mintha az lenne a helytelen, ha megigézném vagy, ha valahogy másképp kényszeríteném. Nem akartam ezt tenni vele. Nem akartam ezt tenni magammal, mert az csak hazugság lett volna. Olyan voltam, mint valami gyerek, aki nem kaphat meg egy játokat. Képes lettem volna toporzékolni érte, a világ legerősebb hibride, azért ez vicces, nem? Nem. Egyáltalán nem vicces. Mert most, hogy a karomban tartottam, éreztem, hogy megérte volna. Minden harc megérte.

Mosolyogva ültem fel, mikor felhúzott. Bőre az ajkaim alatt hihetetlenül puhának és finomnak tűnt, az illata pedig bódító volt, izgató, hogy ilyen közelről érezhettem. Miután lekerült róla a melltartó egy pillanatra megálltam, végigtekintettem rajta és nem tudtam megállítani az önelégült vigyort, ami az arcomra kúszott. Egy kicsit elengedtem, csak egy pillanatra, hogy felemeljem a kezeimet, így könnyebben le tudta húzni róla a felsőt. Mikor ez megvolt, már öleltem és csókoltam is újra. Magamhoz szorítottam és, ahogyan bőre a bőrömet simogatta lágyan, ahogy hozzám ért, az valami elképesztő volt. Már csak az érintését élveztem, az, hogy közben csókolhattam is, csak hab volt a tortán. Olyannyira jó volt minden, amit most tettünk, hogy azt sem bántam, amikor egy-egy csók megszakadt, mert tudtam, hogy mindig jön a következő. Egy életet le tudtam volna élni úgy, hogy semmi mást nem csinálok, csak csókolom őt. Az elsuttogott szavak pedig csak még jobban megerősítettek ebben. Vigyort csaltak az arcomra, míg egy pillanatra a szemébe néztem, majd újra megízleltem elképesztő ajkait. Még sosem csókoltam senkit, akinek ennyire finom és lágy ajkai lettek volna. Hagytam, hogy egy kicsit a nakamra térjen, de mikor visszafordult a szám felé, egyszerűen nem bírtam tovább parancsolni magamnak. Vámpír gyorsasággal fordítottam a hátára és erősen csókolni kezdtem a nyakát, a vállait, míg kezeim végigsimítva a mellein és a hasán el nem kezdték kigombolni, szinte szaggatni a nadrágját. Túl sokat vártam.