i can feel it in my bones

gimme sympathy,

Egy kiadós vérontás után jó kicsit ellazulni. Csak ma nyolc embert ittam ki...teljesen. New Yorkban sok ínycsiklandozó falat járkál az utcákon. Akaratlanul is megnyaltam a szám szélét. Pedig már nem voltam éhes. A bárpulthoz sétáltam, és rendeltem még egy dupla whiskyt. Most valahogy jólesik, hogy csak úgy döntöm magamba a temérdek sok alkoholt. A pultnál telepedtem le, onnan kémleltem a terepet. Az egyik felszolgálócsajszinak csak úgy lüktet a szép erecske a nyakán. Gyorsan ledöntöttem a hűsítő italt a torkomon, mielőtt végképp felforrósodtam volna, és ki tudja? Talán ott, mindenki előtt vetettem volna rá magam. Végül is nyugodtan megtehetném. Utána mindenki fejéből kitörölném az emléket, és kész. Már fel is álltam a székről nagy elhatározásomban, aztán inkább mégis visszaültem.
- Ehhez túl részeg vagyok.
Mormoltam magam elé. A hangos zenétől úgysem hallhatja senki, ha magamban beszélek. Mondjuk nem mintha érdekelne. Újból intettem a pultosnak. A jobb oldalamon ekkor már egy fiatal, igencsak vonzó nő foglalt helyet. Szinte észrevétlenül végigmértem, és egyszerűen nem tudtam visszafogni magam. Muszáj volt elmosolyodnom. Miután ezt ő is kiszúrta, kénytelen voltam megszólalni...még mindig vigyorral a képemen.
- Elnézést, kisasszony. Csak nem tudtam nem észrevenni, hogy maga milyen gyönyörű. Remélem, nem veszi tolakodásnak a kijelentésemet.
Még mindig a rosszfiús mosollyal az arcomon bámultam rá. Időközben az italomat is megkaptam. Én aztán tudom, hogy kell nőket felszedni bárokban. Mi mást csináljak, ha egyszer unatkozom. Kicsit jobban megnéztem a nő arcát (is), és muszáj volt letennem a poharamat a pultra.
- Ejha! Maga nem is egy akárki - ezt pont én mondom -. Miranda Cole. Hallottam már énekelni. Nem rossz.
Igyekeztem leplezni döbbenetemet, talán valamelyest sikerült is. Milyen jó is lesz megkóstolni ezt a szépséget.

TAG: Mira <3 | NOTES: kevéske és nem lett túl jó, de csak neked
*-*
TEASPOONS @ CAUTION 2.0

New York még talán sosem volt ennyire unalmas és irritáló. Miután az egész napomat dalszövegek és varázsigék betanulásával töltöttem, úgy gondoltam, hogy ki kell szabadulnom a lakásból, de talán ez volt a lehető legrosszabb ötlet tőlem. Az emberek az utcákon idegesítettek. Máskor élveztem a csillogást, hogy mindenki felismer, hogy az egész világ tisztában van azzal, ki is az a Miranda Cole, de most, néhány hétnyi eredménytelen kutatás után a démonokkal kapcsolatban, csupán fáradt voltam. Mérhetetlenül kimerült szellemileg ahhoz, hogy el tudjam viselni, hogy minden második ember autogrammért vagy közös fotóért könyörögjön, ha kilépek a házból. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy nem akarok híres lenni, aztán kiöltem magamból ezt a baromságot. Egyértelmű volt, hogy a világ nem lenne meg Miranda Cole nélkül, ahogyan nekem is szükségem volt a világra az életben maradáshoz.

Végül az egyik törzshelyemnél döntöttem, éppen azon megfontolásból, hogy ott már mindenki ismert. Elég elit hely volt, egy kis zug a Broadway-en, így legalább biztos lehettem benne, hogy nem botlok fanokba. Őszintén szólva az ismerősökhöz sem sok kedvem volt, legszívesebben egész éjjel a varázskönyvekben kutattam volna, mert valami elképesztő módon idegesített, hogy egy átkozott információt nem sikerült találnom a démonokról, amit még nem tudtam magamtól. Kellett lennie arra valamilyen magyarázatnak, hogy miért pont abban a bizonyos három kisvárosban kezdődtek el a megszállások és pontosan tudtam, hogy ott van az orrom előtt a megoldás, de nem bírtam rájönni. Itt merül fel bennetek a kérdés, hogy miért is foglalkozok én ezzel az egésszel. Legyen elég annyi, hogy van rá okom.

- Ó, kérlek! – nevettem fel halkan, gúnyosan, miután majdnem abban a pillanatban, hogy leültem a bárpulthoz, már végig is kellett hallgatnom egy sajnos igencsak elcsépelt próbálkozást. Most először macskaszemeimet a férfira irányítottam és, bár muszáj volt bevallanom, hogy igen jóképű, ez még nem változtatott a helyzeten. – Komolyan ezzel az ócska szöveggel próbálsz felszedni? - nem volt kedvem a magázódással törődni, inkább kissé felé fordultam, miközben intettem a pultosnak, hogy a szokásosat már hozhatja is. A szavaimmal ellentétben elmosolyodtam, ami aztán sikeresen az arcomra is fagyott, mikor felismert. Komolyan? Nem lehet egy normális estém?

- Egy jó tanács, szívem. – kezdtem a hangomban csupa ridegséggel, közben pedig elvettem az időközben pultra érkezett száraz martinimat. – Állj be a sorba! – ezzel pedig sarkon fordultam, hogy a táncolók felé vegyem az irányt.