Got a life to give - as set in stone

sugar-coated eyes

Volt már olyan érzésed, hogy valaki nyakig belemerített egy sötét, kínzó rémálomba, utána pedig a víztükör alá nyomta a fejedet is, hogy biztosan érezd, milyen? Volt már?
Nekem még soha. Velem még soha nem fordult elő ilyen, vagy bármi ehhez hasonló. Csodáltam is a Sors türelmét, magamban mindig a bombára vártam – a szüleim válása, valami csőd, de soha nem jött semmi. Soha nem jött semmi, amibe akárcsak beleremegett volna a három székláb, melyre a világomat építettem a későbbiekben. Amikor az ember még elég kicsi az álmodozáshoz elég a három láb is, fölöslegesnek tartja a negyediket, és sosem készít b-tervet. Nem, mert mégis minek, ha minden remekül fog sikerülni? Felcseperedem szépen, elvégzem a jogi kart – mint Apu -, ügyvéd lesz belőlem – mint Apu -, férjhez megyek – mint Ap… izé, Anyu -, gyerekeim lesznek. Aztán megöregszem boldogságban, satöbbi. Sosem zavart a küzdelem, amit a jogi karért kellett vívnom, pedig az még csak a második lépcsőfokom volt ebben a csodásan felépített, sterilizált történetben, amibe sosem kerülhetett porszem.
Hát, talán nem porszemek miatt kellett volna aggódnom a homokvihar kellős közepén…

Ed ajtaja előtt állok, mint valami hülye abban reménykedve, hogy a csengője működik, és nem kell még fél órán át puszta ököllel dörömbölnöm a fán. Na jó, még nem vagyok itt indokolatlanul sok ideje, de már ez a néhány perc is őrjítő hatással van rám. Odabentről egyébként nem hallok semmi neszt, mintha az egész ház néptelen lenne, vagy minden lakóját kiütötték volna kloroformmal. Pedig nekem nagyon fontos lenne bemennem – az okait inkább nem szeretném firtatni, de talán jobb, ha gondolatban összegzem látogatásom egyetlen célját, mielőtt ismét rám tör a hányinger, vagy bármi egyéb.
Tehát. Az én szuper, csillagos lépcsőfokokkal zsúfolt tervem valamilyen csoda folytán kisiklott, én pedig átugrottam néhány fokot felfelé, rögtön az egyik legalapvetőbbre érkezve ezzel, ami egyszer minden ember életében bekövetkezik, aki valaha is babázott a homokozóban, miközben a fiúk békákat dugdostak az orra alá, melyeket két perccel korábban ők vertek agyon egy tölgyfaággal. Mindegy, a kivitelezés annyira nem is lényeges, azonban három évesen a homokozóban ülve – mikor azon morfondíroztam, hogyan érjem el a jövendőbelimnél, hogy a lányomat Nutellának nevezhessük -, biztos nem gondoltam volna, hogy ha nem is a névkérdés, de valami más egész hamar elő fog kerülni.

Vázolom. Az apa, a gyerekem apja történetesen Eddie. Életemben egyszer feküdtem le vele, de hiába volt emlékezetes este, és hiába éreztem jól magam a társaságában – aggasztóan jól -, ilyen emlékre nem számítottam. Egyikünk sem. És tudom, hogy nem kezeltem profin a dolgot – végül is életemben először vagyok terhes valakitől, akit még alig ismerek és csupán a szimpátiám biztosít valamiféle kapaszkodót - , de mégsem kellett volna mindent olyan nyersen Ed nyakába zúdítanom. Adtam neki négy napot. Négy teljes napot, míg én influenzásnak álcáztam magam a családom előtt, habozás nélkül a nem-létező-betegségemre hárítva a reggeli rosszulléteimet, amik elméletileg az első harmad után elmúlnak. Nagyon remélem, mert ez is csak nehezíti a helyzetet…

A kezem már ismét lendül, újabb csapásokat helyezve kilátásba a bejárat számára, mikor a zár mocorogni kezd annak elvéthetetlen jeleként, hogy valaki forgatja túl oldalon. Végre!
– Szia. Bejöhetek? – kérdem azonnal, amint a túloldalon megpillantom a jól ismert arcot, bár ez csupán formaság. Ha azt feleli: „ nem”, akkor is átlépem a küszöböt. Ha ehhez át is kell gördülnöm rajta, amiben akkor este már szereztem némi gyakorlatot, tehát nem lenne túl megerőltető.
– Lejárt a négy nap. – magyarázom kissé szűkszavúan a látogatásom okát. Sajnálom. Ennél több jelenleg nem telik tőlem, mivel már érzem is, ahogy a reggeli rosszullétként emlegetett édes, kicsi szörny karmai felkapaszkodnak a torkomon… na nem, azért sem fogok idehányni a küszöbre! Odáig még nem süllyedtem. – Sajnálom, hogy nem jelentkeztem be előre, de… azt reméltem, nincs is rá szükség.