revenge is a kind of wild justice

Ha felejtek, eltűnök. Márpedig, én maradni akarok. Mégis, minden mély sötétbe fulladt nap azzal a veszéllyel fenyeget, hogy egyszerűen elhalványodom, mintha sosem léteztem volna. Minden egyes nappal egyre nehezebb emlékeztetnem magam arra, miért bolyongok itt fáradhatatlanul, miért nem tűnök el egyszerűen a halott lelkeknek szánt süllyesztőben. Holt vagyok az élők között. Átnéznek rajtam, elmennek mellettem, ha zokogok, nem hallanak. Mintha nem is léteznék. Hazugság, aljas hazugság. Létezem, élek, itt vagyok! Sikoltok, üvöltök, toporzékolok. Elevenebb vagyok, mint életemben valaha. A halál furcsán élővé tett. Gyűlöletből lakmározó, eleven létezéssé váltam. Élő vagyok a holtak között.
A levegő jegesen hasít a tüdőmbe. Már csak megszokásból lélegzem, pedig akár kellemetlennek is mondható, ahogy minden egyes lélegzetvétellel az oxigén hideg hullámban tölti el tagjaim, mintha nem is létezne tüdőm, hanem egyszerűen az egész testembe venném a levegőt. De ez is megkönnyíti az emlékezést. A nap sugarai sem cirógatják már langyosan bőrömet. Az egész világ kihűlt, megfakult. Én vagyok az egyetlen ezernyi színben pompázó, forró dolog ebben a rohadt világban. A szívem soha többé nem dobban. Mégis, mint már említettem, sosem éreztem magam ennél élőbbnek. Minden porcikám tisztán érzem. Szellemtestem molekulái lázadnak a fakulás gondolata ellen, így oly könnyű érezni, ahogy a gyűlölet forrón lángolva kering az ereimben, édesebbé téve a létezést, mint mikor vértől voltak melegek tagjaim.
Látnom kell. Eddig csak egyszerűen gyűlöltem a gondolatát is, de szítani akarom a tüzet, látnom kell az arcát. Azt a mocskos, hazug, gyilkos arcát. Nesztelen suhanok végig a városon. Ismerem jól minden négyzetcentiméterét, még az izomláz érzését is képes vagyok felidézni, mely kellemetlen, szúró fájdalommal bizsergette lábaim, ha túl sokáig róttam az utcákat. Ezek a dolgok tartanak itt. A fájdalommal telített emlékek. Mindenhol ott van. Jelenléte mindent beborít. Itt találkoztunk először. Itt csókolt meg. Ott van a lámpa fakó fényében, a szél süvítésében, a hajlongó ágak nyikorgásában, s ott van bennem is. Megölt, de mégis ő tart életben.
Gond nélkül jutok át az ajtón. A lakás olyan sötét, mint amilyen a lelkem. Üres, kihalt, az álom békéje borítja jótékony hatását a falakra. Éjjel minden szebb. Hatásosabbak a filmek ijesztő jelenetei, emlékezetesebbek a titkon súgott szavak, a csókváltások. Éjszaka még gyűlölni is jobb. Szeretem az éjszakát, mert a világ ilyenkor tükrözi a lényemet eltöltő végtelen sötétséget. Mintha az én birodalmam lenne.
Mily békésen alszik! Szája sarkára halvány mosoly szökött, s lemoshatatlanul ott ragadt. Én mindig is rossz alvó voltam, gyakran riadtam föl. Ilyenkor szerettem nézni, ahogy ő szendereg. Maga volt a testet öltött béke, a harmónia. Ajkamra akaratlanul kedves mosoly szökik. Ujjaim még emlékeznek milyen volt sűrű, bársonyos tincsei között kalandozni, testem emlékszik, milyen tökéletes volt azt érezni, amikor belém hatolt, kerek egésszé válva miatta, vele, bőröm tudja milyen volt szeretkezés után remegve hozzábújni, vagy csak elbújni óvó karjai között a hazug világ támadásai elől. Elkomorodok. A testem nem csak ezekre a dolgokra emlékszik. Újra kristálytisztán érzem magamon dühtől parázsló tekintetét, hallom a felém köpött szavakat, a belém hasító fájdalom egy pillanatra megbénít. Az ágya szélére ülök. Kezem arcához közelítem, de nem érintem meg. Ehelyett tenyerem mellkasának fektetem. Ujjaim könnyedén siklanak át bőrön, csontokon, izmokon, inakon. Ujjam alatt érzem szívének ütemes dobbanását. Kedvem támad megmarkolni a lüktető szervet, kitépni mellkasából, s elhasznált szemétként a szoba másik sarkába dobni, majd csak nézni, önfeledt mosollyal nézni, ahogy szemei fölpattannak, fájdalom lopózik tekintetébe, de csak a másodperc töredékéig, mert utána minden élet oly gyorsan hunyna ki belőle, mint a hirtelen széllökéstől kialvó gyertyaláng. De nem vagyok benne biztos, hogy megtehetném. Ezért csak ülök, tenyerem alatt szíve dobogását érezve, figyelve, ahogy a bennem keringő gyűlölet átveszi a ritmusát.

your body blue and walking along the continental shelf you are a dream among the sharks beautiful and terrifying, lit and restless we dance in dark suspension. And you bury me in the ocean floor beneath you where they'll never hear us scream, Moonlight walking, I smell your softness carnivorous and lusting to track you down among the pines. I want you stuffed into my mouth hold you down and tear you open, live inside you - love, I'd never hurt you. But I'll grind against your bones until our marrows mix I will eat you slowly --------------------------------

nyam-nyam, cupp-cupp, hörr-hörr. <3

Nézem őt. Mintha valami varázslat szögezte volna tekintetem földöntúlian csodás arcára. Ujjaim alatt szívének dobogó ritmusának mágiája sodor katatón állapotba. Álom volt csupán. Jeges rémálomként öleltem magamhoz hűtlen karommal, darabokra tört a bűne, hogy megcsókoltam egy másikat, mégis minden percét élveztem, akartam. A bizonyossággá vált a bűn az életemben. A biztos tudatot jelentette, mely meghatározta, hogy hol a helyem. A hetedik pokolban égtem porrá, hogy hamvaimból újultan lángoló szerelemként keljek életre. Éva voltam, aki beleharapott a tiltott almába, élvezte fogai közt a gyümölcs friss roppanását, húsának édes leve frissítőn töltötte el száját, perzselte ingereit, hogy aztán halandóvá váljon Ádám mellett. A kígyó csábított félelmesen vad románcba, üres haláltáncba, hogy harmadnapra visszatérjek, mint megannyi erős érzelem, mely minden percet értékelni tud, amit mellette tölthetek.
Akkor még nem tudtam, hogy minden bűnért kénytelen-kelletlen az ember meglakol, még abban hittem, hogy ha igazán erősen akarom, ha eléggé könyörgök érte, ha elég szerelmet adok, a bűnök megbocsáttatnak, a múlt jótékony feledésének leplével teríttetnek le. A tudásnak fájdalmas ára volt. Egy utolsó szívdobbanással, egy utolsó könyörgő megcsonkított pillantással fizettem érte. Elutasított, utált szerelemként haltam meg, hogy aztán gyűlöletként szülessek újjá. S lám, most a gyilkosom előttem hever. Oly békésen szunnyad, mintha mi sem történt volna, mintha magam sem lennék halott, csak egy nehezen felejthető rémálomként törtem volna szilánkokra egy utolsó fájdalom hatására. Mintha fakulni kezdenék. Élettől lobogó, milliónyi színem a világ szürkéjévé kezd mosódni. Ha megbocsátok, meghalok. Ha egyetlen törékeny, múló pillanatig is elismerem, hogy kiérdemeltem az utolsó fájdalmas sikolyt, a kés pengéjének élét, mely mellkasomnak feszült, eltűnök. Megrögzötten kapaszkodok bele a felszín alá menekült égetően forró gyűlöletbe. Az utolsó esélyem. Ez mindenem, ami maradt.
Szívének dobbanása ritmust vált. Össze-vissza lesz, kiszámíthatatlan, gyorsuló. Ébred. Sápadt-sárgás fény világítja meg arcát, ahogy pillái megrezzennek, szemhéjai a világra nyílnak, tekintete álomtól ködösen nyugszik meg arcomon. Gyöngéden simítok végig a szívén, majd kezem lágyan emelem ki dobogó varázsának csont, izom és bőr börtönéből.
– Leonard. – Nyelvemről már-már önmaguktól gördülnek le a hangok. Hiányzik belőlük a megszokott lágyság, könnyedség, becézés. Hangom rekedten, élesen, hidegen tölti be a levegőt, mintha ezer éve nem szólaltam volna már meg. – Leonard – ismétlem tudatosan. A szó lobbanó gyűlölettől eleven. Volt idő, amikor úgy éreztem, neve biztonságban van a számban, hogy tökéletes helye van szerelemtől remegő hangomon, ahogy egy végső gyönyörként a levegőbe rebegem. Most utolsó szent titkommá vált, az egyetlen kapaszkodóvá, ami életet lehel még belém, ami bosszúvágytól égető varázsszóként arra funkcionál, hogy a létezés táptalajává váljon, melybe körmöm mélyeszthetem bele, hogy meg ne szűnjek, el ne halványuljak.
Úgy nézem arcát, mint akit arra kárhoztattak, hogy örökkévalóságba kövesedett élete végéig ezt tegye, mintegy sziszüphoszi büntetésképp, melynek eredménye ugyan nincs, de attól még kénytelen újra és újra a hegy tetejére gurítani a sziklát, hogy az ismét a mélybe zuhanjon, s meg nem szűnő erővel újrakezdje. Vonásai tekintetem börtönévé válnak. Pillantása megőrjít, megéget. Tehetetlennek érzem magam ebben a kilátástalan helyzetben. Őrültséggé válik az eddig még kristálytisztán ragyogó elhatározás. Gyűlölöm, hogy ide jöttem. És ez pont így jó. Fájdalmasan lüktető, élettelen sebhely vagyok csupán, kilátástalan utakkal a jövőre nézve. De akkor is élek. Akkor is itt maradok.
– Hiányoztam? – kérdezem. A szótagok hűvösen nekikoccannak a bútoroknak, lomhán csendesedik el visszhangjuk a légben. Szám sarkát cinikus bizsergés készteti gunyoros mosolyra.

your body blue and walking along the continental shelf you are a dream among the sharks beautiful and terrifying, lit and restless we dance in dark suspension. And you bury me in the ocean floor beneath you where they'll never hear us scream, Moonlight walking, I smell your softness carnivorous and lusting to track you down among the pines. I want you stuffed into my mouth hold you down and tear you open, live inside you - love, I'd never hurt you. But I'll grind against your bones until our marrows mix I will eat you slowly --------------------------------

harr. <3 hát én egészen libabőrös vagyok. :3

Fakó megvilágosodás csillan meg vonásain, ahogy lassan a világra ébred, s tudatosul benne, hogy nem csupán könnyedén múló illúzió, vagy álomképből a pillanatnyi valóságban ragadt látomás vagyok, melyet egyetlen legyintéssel messze űzhet. Nem, Leonard, én már nem törékeny vízió vagyok, melyet sötét lelked és üres lelkiismereted táplál. A valóság vagyok. Érintetlen, érinthetetlen, szellemtestbe kényszerített, de akkor is valóság.
Ujjaimra pillantok. Bőröm alatt még ott érzem szívének forró lüktetését, saját néma mellkasomban kongva visítja dallamát az akarat. Egész lényem ráhangolódik a keserédes visszhangra, pulzál, lüktet, sajog. A szerelem édes volt, puha szirmokból vetett nászágy, melyen boldogan feküdtem végig, karjaim nyaka köré fonva, mellkasom mellkasának szorítva, egymásnak feszülő testünkben ugyanazt a ritmust dalolta a szív, vérünk erjedőn keringett, megtörhetetlen harmóniában. A gyűlölet néma, fájdalmasan keserű, acélkemény. De ugyanazzal az összhanggal lobog, ugyanazzal a boldogsággal tölt el.
Tekintetem arcára téved, pillantásom megperzseli pillantása. Egész jelensége megéget. Én magam holtan hideg vagyok. Leonard forró, élő. Mint az első hó, olyan vagyok. Átláthatatlan fehérrel, dermesztően hidegen hullok a nyár melegét őrző talajra, egyetlen másodpercig fehér lepel vagyok az életen, majd lassan megolvadok a melegétől, repedéseket kutatva halmazállapotot váltok, lényébe szivárgok, bőre alá fészkelem magam. Vérében csordogálok, atomjainak kavalkádjába olvadok, lelkéből lélegzem. Leonard volt az életem, a halálom, s most ismét az életet megtestesítő bálványommá vált, melyet pogány alázattal imádok.
A közénk telepedett áldott csendet szavai acélos éllel riasztják el. A pillanatnyi lélegző béke, mint megrebbent rigóraj zajosan tűnik el a légben, szárnyának suhogása erőtlenül visszhangzik. Hűvös pillantással figyelem arcát. Vonásaiban a férfit keresem, akit annyira szerettem, de csak azt találom, akit egyetlen éjszakára elhagytam egy másikért. A gyilkosom kacaja egy pillanatra kizökkent a szerepemből. Megijedek tőle. Egyetlen tűnő másodpercig férkőzik a bénító félelem bensőmbe csupán, befészkelni magát már nincs ideje, hűvös nyugalommal söpröm ki onnan, messzire taszítom magamtól. Meghaltam. Már nem az a Gwen vagyok, aki képes félni.
– Nevezz, aminek akarsz – nézek rá közömbös mosollyal. Ajkaim játéka nem tükröz semmit, egyetlen közönséges, kifejezéstelen mosoly csupán, mely semmit jelent. Nincs benne báj, nincs benne kedvesség, vagy harag. Leonard semmit sem érdemel. Bármilyen vihar dúljon is bennem, érezzek bármit is, Leonard nem érdemli meg, hogy bármilyen érzelem leolvashatóan az arcomra telepedjen. – Már nem bánthatsz többé – hangom halk, hideg, kristálypengeként szeli át a levegőt. Ó, dehogynem bánthat! Már a puszta látványa is fáj. De nem engedhetem meg magamnak, hogy tudjon róla. A közöny volt mindig a leghatékonyabb fegyverem, a legbiztosabb páncélom.
– Rólam álmodtál? – kérdezem édesen csengő hangon. Mellette ébredve, lassan megszokottá vált a kérdés. Olyannyira az élete részévé akartam válni, hogy még álmait is uralni kívántam. Az sem számított, ha hazudik, csak igenlőn feleljen, hogy gyermekies birtoklási vágyam kielégítve térjen nyugovóra. Most már nem a megszokás, nem a naiv kislány vágyai vezéreltek feltenni a kérdést. Remélem, hogy rólam álmodott. Remélem, édes álom volt, megnyugtató, ringató, puhán ölelte körbe tudatát, akárcsak álomképem karjai. Ebben az esetben az ébredés keserű, fájdalmas kín, mert nincs valóság, nincs egy mellkasán békésen szuszogó Gwen, akit magához szoríthat, aki mohó csókkal ébreszti rá, nincs szüksége álmokra, hogy az övé legyen. Csak a megcsonkított nő emléke maradt neki. Egy emlékekből táplálkozó illúzió, aki ha még bármit is jelent neki, csak bánthatja őt, mert már sosem lehet valóság. Illetve itt vagyok neki én. Széttört szerelmünk szilánkjai éleztek acéllá, hogy emlékeztessem őt, mit gyilkolt meg őrült bosszúszomjjal, mit vett el saját magától, mikor mellkasomból kitépte a szívem.